Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Az első csók...egy pasitól?!

 

Hiei, amíg Kurama-mentesen feküdt a szobában, azon belül is az ágyon, átgondolta a párbeszédet, ami pár perc lezajlott közöttük. Maga sem értette pontosan, miért volt ennyire hisztis. A szokásosnál is jobban. Mégis csak férfi! A lányokból mindenki ki nézi ezt a viselkedést, de pont belőle, aki ráadásul még démon is... Elég szánalmas. Igen, ez a megfelelő szó: szánalmas. Jelenleg így érezte magát. Gyenge volt, ingerült, az érzései össze-vissza cikáztak a bensőjében, apróra szorítva gyomrát és szívét. Eddig minden alkalommal képes volt kontrolálni hullámzó hangulatingadozásait, magára tudott parancsolni és ilyenkor lett a tekintete hűvös, a szavai jéghidegek, akár a tél levegő... Most pedig? Nemcsak, hogy saját magában nem képes rendezni az érzéseit (fájdalom, félelem, vágyakozás, értetlenség, szorongás), de még az arcára is hagyta őket kiülni. „A fene beléd, Kurama! Minden a te hibád és az állandó kedvességedé!” Megalázottnak érezte magát. Az pedig borzalmas érzés. Legszívesebben meghalt volna, mint sem még egyszer Kurama szeme elé kerüljön. Sajnos eme terve nem sikerült. Húsz perc kellett csak a rókadémonnak, hogy készítse vacsorát barátjának, amit az imiko természetesen a lázas agyalással töltött, így már csak arra eszmélt fel, mikor az ajtó kinyílt.

- Lent a konyhában jöttem rá, hogy fogalmam sincs, mit ennél szívesen – szólalt meg Kurama és mintha zavartság csilingelt volna a hangjában. Hieinek is feltűnt, de inkább csak elraktározta magában az információt. Még jól jöhet. - Ha nem ízlene, szólj csak és készítek valami mást. - Az ágyhoz sétált és letette a démon mellé a tálcát.

Hiei vörös szeme egy pohár üdítőre, négy szendvicsre és némi gyümölcsre siklott, aztán megint társára pillantott, aki zavartan figyelte őt. „Most komolyan ő van zavarban, mikor én vagyok az ő segítségére szorulva? Mi a fene...?”

- Köszönöm.

- Te most komolyan megköszönted? - csodálkozott el vöröske, leereszkedve az ágyra, egyik kezére támaszkodva. Az imiko megint kezdte felkapni a vizet.

- Neked soha semmi nem jó?

- Dehogynem, csak... meglepődtem, ennyi az egész.

- Tedd azt, viszont engem ne idegesíts.

- Tehetek róla, hogy rosszak az idegeid és mindent magadra veszel? Most például, miért pattogsz? - ráncolta homlokát erőteljesen a srác. „Komolyan nem értem, mi a baja... Lehet, hogy az ölelés...?” Erre a gondolatra széles vigyor telepedett az arcára. Hiei rosszat sejtve sandított rá.

- Kurama, jól vagy?

- Persze, persze... - sietett a válasszal a kuncogó fiú. „Hát nem édes?!”

- Ch.

Hiei megvacsorázott. Legjobban az üdítőnek örült, mivel egész nap nem ivott semmit. Kurama hozott is neki még egy pohárral, emellett úgy döntött, ideje lenne barátjának meg fürödni. Legalább az állapotát is jobban megvizsgálja. Viszont ezt még a törpicseknek is be kell adnia. Ez már keményebb dió lesz. Még valamit ráadásul ellenőrizni akart.

- Hiei... visszatért azóta az éhséged, hogy vért adtam neked? - A megszólítottat kicsit váratlanul érte a kérdés, de azért válaszolt, mikor torkán újabb adag hűvös ital csorgott le, felszámolva a szárasságot, ami egész nap uralta.

- Nem, nem igazán. - Most belegondolva, valóban nem kísértette az éhség, pedig az ember száma mit sem csökkent a városban.

Azért jött Kuramához, mert az Alvilágba nem volt képes visszamenni a Kaika-no-mi-ért, ami számára már függőséget okozott. Szüksége volt arra a növényre, hogy saját magát bénítsa meg, ezzel a kényszert is, hogy embert öljön. Remélte, a rókadémonnál lesz a növényből, ugyanis ez a rengeteg halandó rövid időn belül kikészítette volna az idegeit. Kurama azonban nem adott neki, helyette most bezárva tartja és kúrálja, hogy sikerüljön leszoktatni a növényről.

- Remek – mosolyodott el megkönnyebbülten a srác. - Elég volt? - utalt a vacsorára. Kapott egy bólintást válaszképpen. - Rendben van. Leviszem a tálcát, addig maradj itt.

- Tedd azt – rántotta meg vállát Hiei. „Mit érdekel engem, mit csinálsz?” Míg barátja megtette az utat lefelé, ő kicsit feljebb ült az ágyban. Nem tudod visszatartani egy sóhajtást. A gyengeség mindig is bosszantotta, de most...! Mikor ő maga az, aki csak silány árnyéka régi önmagának... Nem tudod napirendre térni a dolog fölött.

- Na, gyere Hiei! - mosolygott már az ajtóban a visszatérő „házigazda”. Volt valami kis sunyi árnyéka ennek a mosolynak, ami Hiei figyelmét sem kerülte el. Kezdett megijedni odaadó ápolójától. „Lehet, hogy agyára ment valami?”

- Hova menjek?

- Fürdeni. Már éppen ideje.

- Veled? - pislogott egyet.

- Velem. - Jó, két pislogás. Nem akart hinni a fülének.

- Meg vagy húzatva?! Dehogy fogok veled fürdeni! Ekkora hülyeséget még Yusuke sem mondana!

- Miért, már ő is akart veled fürdeni? - csodálkozott Kurama, megvakarva saját tarkóját. - Én kérek elnézést.

- Idióta – morogta a tűzdémon. - Dehogyis akart velem fürödni. Ketté is nyestem volna helyben. Viszont ne hidd, hogy neked megengedem!

- Már pedig muszáj, nincs vita. Ha sikerül egyedül megoldanod, rendben, de ahogy elnézlek, olyan gyenge vagy, mint a harmat. Egy kósza szellő ledönt a lábadról, Hiei.

- Pusztulj meg – sziszegte az imiko, makacsul megrázva aztán fejét. Lerántotta magáról a takarót, és lassan oldalra csúsztatta a lábát, hogy leérjen a padlóra. Felállni még sikerült önerőből, ám három lépés után megbotlott. Kurama segített neki visszanyerni az egyensúlyát.

- Én megmondtam – forgatta szemeit.

- Kussolj.

A fürdőszobáig nem kezdtek el vitázni, ám mikor a vörös közölte társával, hogy kezdjen vetkőzni, a démon kicsit kiverte a hisztit. Még szerencse, hogy Kurama édesanyja nincs otthon. Biztosan érdekes szituáció alakulna ki belőle.

- Arra hajtasz, hogy a Kaika-no-mi helyett te ölhess meg? - vádolta dühösen a rókadémont a kényszer vendég. Szemei csak hányták a gyűlölködő szikrákat. „A fene fog levetkőzni előtted!”

- Hiei, az én türelmem is van ám határa – tette karba kezeit a srác. - Vetközz le szépen és mász be a kádba.

- Azt várhatod. Ennyire nem lehetsz... - „Nem tudom, hogyan mondják ezt a halandók... Pedig biztosan hallottam már Yusuke vagy Kuwabara szájából...” - Pe...P...

- Perverz? - segítette ki Kurama, aki éppen széles vigyorával viaskodott. „Rossz az, aki rosszra gondol, kicsi imiko... de ha már így alakult...?”

- Igen, perverz! - vágta rá diadalittasan az alacsony fiú. - Nem kell a te híres segítséget ahhoz, hogy... Kurama, mi a fenét akarsz? - szakította félbe saját, mikor barátja kellemetlen közelségbe sétált hozzá. A kád szélén ült eddig, innen pedig már nem tud sehova sem menekülni.

Vöröske mindkét kezével megtámaszkodott Hiei mellett és nagyon közel hajolt a tűzdémonhoz. Nem válaszolt a kérdésre, hanem addig nézett a karmazsin szempárba, míg annak gazdája nyelt egy nagyot. „Most megvagy!” Egy nagyon gyors, alig követhető mozdulattal hajolt Hieihez és annak ajkaihoz. A csókot azonban nem siette el. Ó, dehogy. Ő maga lehunyta szemét, de sejthető volt, hogy az imiko éppen hatalmasra tágult szemekkel igyekszik felfogni, mi is történt.

Kurama széles mosollyal szakadt el tőle, aztán megnyalta alsó ajkát.

- Na, máris jobban érzem magam.

- Teee... Ezért kinyírlak! - Nagyon sötét pillantások jutalmazták a csókot, amik arra szolgáltak igazából, hogy elfedjék Hiei valódi érzéseit. A döbbentség uralta leginkább lelkét, azokról a furcsa érzésekről nem is beszélve, amiknek még csak a nevét sem tudta. Ha nem markolja teljes erejéből a kád szélét, egész teste remegni kezd. Ezt az elégtételt azonban nem fogja megadni barátjának. Mostantól nagyon fog figyelni arra, hogy ez nem fordulhasson elő még egyszer. „Mégis hogyan merészelte...?! Ilyet csak egy fiú és egy lány csinál! Idióta róka!”

- Most már akár le is vetkőzhetnél. Vagy inkább még egy csókot szeretnél?

- Ez zsarolás!

- Az bizony – biccentett vidoran Kurama. - Na, gyerünk Hiei, ne kéresd magad. Levetkőztetlek én, de azt hiszem, annak te nem örülnél túlzottan... Nem is értem miért.

Hiei morogva ugyan, de kibújt a fölsőjéből, amit barátja a szennyesbe dobott. A nadrág kigombolása után viszont ráripakodott a rókadémonra, hogy forduljon el, aki szemét forgatta ugyan, de megtette, amire kérték. Az imiko belemászott a kádba, majd felhúzta térdeit, így a nemesebb tájékokat megvédte a kíváncsi pillantásoktól. Kurama megnyitotta a csapot és langyos vizet engedett fürdővíz gyanánt. Hieinek el kellett ismernie, hogy tényleg nem egy rossz ötlet ez a fürdés. A víztől sokkal megkönnyebbültebbnek érezte magát, mintha láthatatlan mocskokat is lemoshatna magáról, a meleg nedvesség pedig álmosító hatással volt rá. Summázva: kezdett megbocsátani Kuramának, noha a csókért még kapni fog.

Igazán igyekezett, de fél órás kádban lét után a szemei kezdtek leragadni. Elalvása után húsz perccel a rókadémon talált rá. A víz már majdnem teljesen kihűlt. Fejét csóválva emelte ki a vízből barátját, a hátára terített egy törülközőt, aztán a szobába vitte. Befektette az ágyba, betakarta és egy röpke puszit sem tudott megállni.

Mire édesanyja hazaért, levette nedves ruháit, sőt lezuhanyzott és még vacsorát is készített.

- Még ébren vagy, kicsim? - csodálkozott Shiori asszonyság, hazatérve.

- Igen, gondoltam megvárlak téged – mosolygott Kurama. A főzéshez összefogta sűrű, vörös lobboncát, zöld szemei vidáman csillogtak. Tényleg sokkal jobb kedve lett a délelőtti állapothoz képest. Lehetséges, hogy Hiei nem repesett az örömtől, mikor élete első csókját legjobb barátjától megkapta, de a rókadémont ilyen gondok nem aggasztották. Már a folytatáson gondolkozott, csak hát... mértékkel. A tűzdémon sajnos nem egyszerű eset.

- Aranyos dolog tőled, de igazán nem kellett volna...

- Dehogynem. Kérsz enni? Mindjárt készen van.

- Köszönöm.

A családi béke nem szenvedett semmilyen csorbát, főleg mivel Shiori Minamino mit sem tudott fia rejtegetett titkáról az emeleten.

 

Eltelt nagyjából egy hét és semmi sem változott. Pontosabban valami igen. Kurama ugyan nem próbálkozott be többször az imikónál, de szemmel tartotta. Volt pár fura dolog, ami fölött nem tudott csak úgy elsiklani. A legfontosabb ezek közül az, hogy Hiei egyre többet alszik. Alszik, mikor a rókadémon elmegy iskolába és akkor is szundít, mikor a srác hazaér. Késő délután felébred, aztán mondjuk tizenegyig fent van és megint a durmolás. Ez roppant aggasztotta vöröskét. Hét nap után semmit nem változott a tűzdémon állapota, sőt, úgy tűnik romlott...

A nyolcadik napon már kezdett valami megfogalmazódni az elméjében, amit félelmében mégis igyekezett arrébb söpörni. „Inkább megbizonyosodok róla... Jobb félni, mint megijedni.” Amint megérkezett az iskolából, felment az emeletre, Hiei ideiglenes szobájába. Táskáját csendben lerakta a sarokba, egyenruhájának fölsőjét az egyik szék támlájára csúsztatta. Most ugrik a majom a vízbe.

Az ágy széléhez sétált, fél térdre ereszkedett, és Hiei fölé hajolt. Egy másodpercnyi tétovázás után benyúlt a fiú pólója alá. Egyből homlokráncolásba kezdett, míg barátja ébredezésbe. Természetesen megrázó élmény lehetett arra kelni, hogy valaki fogdos, ez a személy ráadásul az, aki hét napja megcsókolt az akaratod ellenére.

- Most telt be a pohár... - sziszegte miközben felült, ezzel halálra rémisztve Kuramát, akinek csak arra volt ideje, hogy kinyögjön egy „ajjaj”-t.