Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Reggel első ébredőjében Kuramát köszönthette a ház. A fiú egy gyors zuhannyal érte el, hogy ténylegesen is felébredjen. Viszonylag hamar elaludt, de addig végig a Hieiel folytatott vita járt a fejében.

Édesanyja mélyen aludt, amikor leért a földszintre és beásta magát a konyhába, hogy kávét készítsen, majd három főre reggelit. Keze gépiesen tette dolgát, nem is figyelt arra, amit csinált. Gondolatai mindig Hieihez kanyarodtak vissza.

Az egyik tálcát megfogta és elindult vele felfelé. Az imiko ideiglenes szobájának ajtaja előtt állt meg, majd benyitott. A behúzott függöny alatt tört be némi fény a helyiségbe, így az sarok, ahol az ágy állt, szinte teljesen sötétbe veszett.

Az asztalra tette ajándékát és mellé csúsztatott egy levelet is. Kísértésének engedve odasétált Hieihez, aki még mélyen aludt.

„Most olyan nyugodt... Ha nem ismerném őt, azt mondanám, hogy egy gondtalan életet élő tinédzser. Milyen boldognak és békésnek tűnik így...”

Valahol fájt neki a tegnap este. Hogy Hiei ennyire elutasító és nem bízik benne. Azt hiszi maga meg tudja oldani a problémáját. „Nem bízik meg bennem és ez rosszul esik. Akkor is segíteni fogok neki, még ha ez az ellenére van.”

A takarót megigazította a tűzdémonon, aki továbbra is halkan szuszogott. Kurama úgy érezte, hogy még órákon keresztül el tudná nézegetni őt, de józan esze azt súgta, hogy ne tegye. Hiei démon, még ha most le is van gyengülve, de attól még megérzi, ha figyelik. Abból csak újabb vita lenne, amihez semmi kedve.

Egy halk sóhaj hagyta el ajkait, miközben kiment a szobából. Lesétálva a földszintre, már ébren találta édesanyját. Shiori asszony felmosolygott érkező fiára.

- Jó reggelt, Shuichi. Köszönöm, hogy készítettél nekem is reggelit. Igazán nem kellett volna.

- Dehogynem. – Még két jó reggelt puszit is kapott a kijelentés mellé. – Sajnos csak késő délután jövök. Sokáig leszek bent az iskolában.

- Rendben van – bólintott édesanyja továbbra is derülten. – Akkor éppen vacsorára hazaérsz.

- Igazán nem szük...

- Nem fogsz lebeszélni, Shuichi – nevetett rá vidáman Shiori. – Egy vacsora a legkevesebb, amit érted tehetek. Tartozom ennyivel a reggeli után.

- Ugyan, dehogy. Hiszen egész életemben főztél rám – mosolygott a fiú. – Nekem kéne még törlesztenem.

- Ne butáskodj! Inkább menj, nehogy elkéss.

- Sietek haza, ígérem! – Vállára vetette táskáját, miközben az utcára lépett. Gondolataiba mélyedve sétált végig az utcán. A hétfő reggel miatt nem ő volt az egyetlen. Ilyenkor a gyalogosok száma is megnő, nemcsak az autósoké. Mellesleg szeretett sétálni. Végig gondolhatta, hogy aznap mit szeretne csinálni vagy éppen milyen problémákat kell megoldania.

Ez a mostani probléma, Hiei volt. Igazából rosszul esett neki az imiko tegnap esti hűvössége, bár be kellett vallania magának, hogy nem várt többet vagy jobbat. Tisztában van barátja jellemével, személyiségével és reakcióival. Sejtette, hogy a fiú nem fog örülni, amikor közli vele: nem tud elmenni a házból. Lényegében bezárta őt az akarata ellenére. Csakis az enyhített a bűntudatán, hogy ezzel valószínűleg megmenti Hiei életét. Még az is jobb, ha utálja, annál, hogy meghaljon.

Kurama úgy gondolta, az iskolában majd lesz mi elterelje a figyelmét Hieiről. Sajnos ez nem jött össze. Egész nap csak rá tudott gondolni, nem egy tanár vette észre, hogy valami nyomasztja a fiút.

 

Hiei csak valamikor tízkor ébredt fel és akkor sem magától. A házat a csengő éles hangja töltötte be, ezzel megzavarva a démon álmát. Ezt különösebben nem bánta. Rosszat álmodott. Éjjel sokat gondolkozott a Kuramával folytatott vitáján. Már bánta, hogy úgy viselkedett barátjával. „Hiszen csak segíteni akar rajtam... de miért nem érti meg az egyszerű nemet?! Sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne ennyire makacs... és kedves.”

Lerántotta magáról a takarót, majd felült és pislogott még párat. A félhomály nem kedvezett neki, ezért kihúzta a függönyöket. Az erős napfény sikeresen kiűzte szemeiből az álmosság utolsó morzsáit is. Ritkán adódott rá alkalma, hogy ennyire mélyen aludhasson és ilyen pihentetően. Az Alvilágban mindig számítania kellett egy esetleges támadásra, itt pedig sosem volt nyugta. A Sötét Harcművészetek Viadalán sem akadt olyan alkalom, hogy békésen pihenhetett volna. Valamiért mindig aggódnia kellett, a többi időben pedig a harcokat vívta.

- Miért csinálod ezt, te ostoba róka? - sóhajtotta elmosolyodva. Lepillantva a ház elé meglátta Kurama édesanyját. Éppen az ajtót zárta be, készült valahová. „Szóval egyedül maradok.” Elfordult az ablaktól. Valahol fájt neki a tudat, hogy most egy fogoly, míg mások kényük-kedvük szerint járkálhatnak. Nem találta igazságosnak.

Meglepetten vette észre az asztalra készített reggelit. Csak épp hogy sikerült lenyelnie káromkodását. Ezzel csak erősödött bűntudata, hiszen Kurama még így is gondolt rá, hogy este úgy bánt vele.

- Miért nem tudsz olyan lenni mások?! Miért kell ilyen kedvesnek lenned hozzám?! - Csak a teát vette el a tálcáról és azzal a kezében sétált ki a szobából. Úgy döntött kicsit nézelődik, ha csak ezen az emeleten is.

Egy pillanatig habozott Kurama szobájának ajtaja előtt, majd mégis benyitott. Hiszen amiről a rókadémon nem tud, amiatt nem fáj a feje. Amint rálátása nyílt az egész helyiségre, összetéveszthetetlenül tudta, hogy ez barátjáé. Nagyban tükrözte a lelkivilágát, a gondolatait, a dolgokat, amiket szeret és amiket nem.

Hiei ámulva nézelődött. Leginkább a rókadémon íróasztala keltette fel az érdeklődését. Volt egy kis polc fölötte, amin sorban könyvek álltak. Nem iskolai tankönyvek, hanem olyanok, amiket tulajdonosuk szívesen olvas szabadidejében. A kötetek előtt apróságok kaptak helyet: díszgyertyák, apró ajándékok, egy barna doboz és bekeretezett fotók.

Volt ott fénykép Kurama édesanyjáról, Yusukéről, Kuwabaráról, emellett a tűzdémon számára teljesen ismeretlen fiúkról és lányokról. Nem értette miért, de szíve összeszorult, ahogy a képeket nézte, ezért elkapta róluk tekintetét.

- Hát ez meg...? - Az asztalra rakta a kezében tartott bögrét és az ágyhoz sétált. A párna mellett rengeteg plüss állat feküdt. Több róka, egy-két maci és még néhány állat meg. Soknak szalag volt a nyakán, lényegében mindegyik ez állt: „Shuichinek”. Egyetlenegy volt, amire Kuramát írtak. „Ezt mind másoktól kapta?... Nagyon szerethetik őt... sok barátja lehet... Miért érdekel ez egyáltalán?!” Dühösen sietett ki a szobából és vágta be maga mögött az ajtót. Visszament saját kölcsön szobájába, majd a becsukott ajtó tövébe rogyott.

With me

 4. „Hagyj békén...”

 

 

- Megjöttem! - kiáltotta Kurama. Délután öt múlt tizenkét perccel. Az egész város narancssárga és bordó színbe borult a lemenő Napnak köszönhetően, az árnyékok már olyan messzire nyúltak, amennyire csak lehetséges. Diákok sétáltak az utcákon, az utakon vánszorogva haladtak az autók a késő délutáni dugó miatt.

A rókadémon meglepetten tette le táskáját a konyhában lévő egyik székre. Sosem fordult még elő, hogy édesanyja ne lett volna itthon. Az asztalon fekvő cetli adta meg neki a választ erre a kérdésre.

„Drága Shuichi! Vendégségbe hívtak, csak valamikor sötétedés után érek haza. Vacsora a hűtőben, sietek!”

- Legalább kicsit kimozdult itthonról – mosolyodott el a fiú és cuccait újra kézbe véve felment az emeletre, szobájába. Kibújt iskolai egyenruhájából, hogy valami kényelmesebbet vegyen fel. Egy bézs ing mellett döntött és egy, már majdnem fekete, sötétbarna nadrágnál. Mivel most egy egész hét áll előtte, muszáj volt valamennyit tanulnia, ami különösebben nem esett nehezére. Igaz, hogy már sok mindent tudott, néha jobban, mint tanárai, de attól neki sem árt a tanulás és az ismétlés.

Csak pár lépést tett asztala felé, mikor megtorpanásra késztette valami. Az elkerekedett jádeszemek a falapon álló bögrére szegeződtek. Szíve akkorát dobbant, hogy szinte hallotta a beállt csöndben. „Az a bögre... Hieié... Itt járt?” Nyelt egyet és kezébe vette a szóban forgó tárgyat. Szinte az összes tea benne volt még, de teljesen kihűlve lötyögött benne. Ebből sejtette, hogy ezt valamikor a kora délelőtti órákban hagyhatta itt Hiei. Hogy miért nem jött vissza érte, erre már nem tudta a választ és arra sem, miért hagyta egyáltalán itt? Egy kicsit szorongó gyomorral sétált át a fiúhoz. Még nagyon is jól emlékezett a kis vitájukra és úgy tervezte, nem fog egy ideig az imiko közelébe menni. Nem akarta ilyesmivel felizgatni. Az volt a fontos, hogy Hiei felépüljön, nem az ő lelkivilága.

- Bemehetek? - kérdezte ezt két apró kopogás után a szoba ajtaján. Nem érkezett válasz. Barátja vagy elaludt, vagy egyszerűen nem kíváncsi rá. Kurama viszont ahhoz túlságosan aggódott, hogy ezt most figyelembe vegye. Benyitott.

Az ablakon beáradó vörös és aranyló fényáradatnak semmi sem állta útját, sok árnyékot hozva létre a szobában. A rókadémonnak egészen a helyiség közepéig kellett sétálnia, ha rálátást akart az egész szobára. Hiei az ágyban feküdt, hátát mutatva a szobának, szorosan a falnál. A takarót nyakáig felhúzta, ezzel próbálva kirekeszteni mindent maga körül.

- Hiei... ébren vagy? - Pár tétova lépés után megint rászánta magát, hogy megálljon. Nem kapott semmilyen felelet, Hiei meg sem moccant. Egy mély levegővétel után összeszedte magát és az ágyhoz ment, majd leült rá. Kurama remegő keze megállt a tűzdémon válla fölött, aztán mégis rátette. Érezte, ahogy a fiú egész testében megremeg az érintésétől. Most már tudta: nagyon is ébren van a fiú.

- Hagyj békén... menj ki... - Még szorosabban markolta a takaró szélét, és rántott is rajta egyet, így Kurama kénytelen volt kezét elhúznia.

- Hiei... Mit tettem, amivel így magamra haragítottalak? - kérdezte tömény keserűséggel a hangjában. Az imiko összeszorította szemeit, térdeit feljebb húzta, de vigyázott rá, hogy végig a takaró alatt maradjon. Fejét lejjebb hajtotta, így egyre inkább felvette a magzatpózt, ami a legtöbb esetben biztonság érzetet ad. Ajkait is egymáshoz préselte, hogy semmilyen hangot se adjon ki. Legszívesebben üvöltött volna, azt akarta, hogy végre észrevegyék: szenved. Ám büszkesége nem engedte.

- Mit láttál a szobámban, Hiei? - Mély sóhajnak tűnt a kérdés, mégis rezzenéstelenül figyelte tovább a tűzdémon hátát. Feszülten várt. Várta, hogy barátja szívében megtörjön a jég, amivel az évek alatt falazta körbe magát. Várta, hogy bízzon benne.

- Téged... téged sokan szeretnek... - lehelte alig hallhatóan az imikó. – Tele van fényképekkel a szobád, ajándékokkal... szeretnek téged az emberek... a barátaid. – Az utolsó szót különös fájdalommal ejtette ki. A rókadémon itt értette meg, hogy mi is a problémája a fiúnak. Fél oldalasan eldőlt az ágyon és hátulról átölelte Hieit. Érezte, ahogy a démon megmerevedik karjai közt.

- Hiei, emiatt ne keseredj el. Az igazi barátaim ti vagytok. Te, Yusuke és Kuwabara. Az osztálytársaim vagy azért lógnak rajtam, mert szerintük jól nézek ki, vagy azért, hogy segítsek nekik a tanulásban. Ennek semmi köze az igazi barátsághoz – nyugtatta Hieit elmosolyodva. Az utolsó szavakat már csak a fülébe súgta, halkan, bizalmasan és nyugtatólag. Az imiko csak szép lassan tudott oldani feszültségén.

- Eressz el... - sziszegte kezdődő indulattal a hangjában.

- Nem. Jól esik neked, érzem. Miért akarod, hogy mégis elengedjelek?

- Engedj el, most! - emelte meg a hangját a tűzdémon, a végén pedig majdnem üvöltött, de a kiszabaduláshoz kellő erőt még nem nyerte vissza.

- Kiabálhatsz, ahogy csak akarsz, nincs más rajtunk kívül a házban... - Hiei a másodperc törtrésze alatt fagyott meg ismét, ezzel jóval csökkentve ellenállását. Megrázta fejét és tovább küzdött, hogy Kurama elengedje. Nem értette saját érzéseit, emiatt pedig félt tőlük.

- Azt akarom, hogy eressz el! Szállj le rólam, Kurama! - minden erejével küzdött, de ez sem volt elég. Túlságosan kifárasztotta a testét már ennyi megterhelés is. Lihegve feküdt tovább, mozdulatlanul.

- Látod, nem történt semmi. - Normálisan felült, ezzel az ölébe húzva a pihegő démont. - Még mindig élsz.

- Amint visszanyerem az erőm, nem leszel ilyen szerencsés... - morrant fel, szikrázó szemekkel, még mindig kipirult arccal. A megerőltetéstől és a szégyentől. Legszívesebben eltűnt volna onnan, de még arra is képtelen volt, hogy egyedül ülve maradjon. Beletörődött, hogy Kurama segítségére van szüksége ezzel kapcsolatban.

- Rendben, addigra írok egy végrendeletet is – nevetett a rókadémon.

- Gúnyolódj csak...

- Te pedig egyél valamit. Ha jól estem, egész nap meg sem kísérelted. Játszottad a hattyú halálát.

- Hogy mi van?!

- Jól hallottad. Na, maradj itt, hozok neked vacsorát. - Óvatosan visszafektette Hieit, a függönyt pedig elhúzta. Kint egyre sötétedett. - Sietek – szólt még oda az imikónak, aztán kiment a szobából. A beteg ernyedten fordult a hátára, várva arra, hogy barátja visszatérjen és viszonozza az epés megjegyzést.