Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kettesben, négy fal közé zárva

 Az elkövetkezendő két napban, ami mellesleg hétvége volt, Kurama mindig Hiei mellett lehetett, nem történt semmi említésre méltó. A tűzdémon, ha morogva és nem tetszését kinyilvánítva is, de hallgatott barátjára. Nem ment el, hanem várta, hogy ereje visszatérjen. Kurama viszont még mindig nem mondott neki semmit arról, hogy miért gyengült le ennyire és mikor lesz jobban.

Vasárnap estére Hiei türelme kezdett véges lenni. A házigazda az asztalánál ült és éppen az utolsó sorokat körmölte le egy házijához, amit most volt ideje befejezni.

- Kurama! - a démon megállt barátja előtt, amikor az felállt a székből – válaszokat akarok. Most.

- Milyen válaszokat? - kérdezte a fiú. Nem lehetett eldönteni, hogy ugratja-e társát vagy tudja miről van szó.

- Azzal tisztában vagyok, hogy a Kaika-no-mi fogyasztása miatt vagyok ennyire gyenge, de mikor jön vissza az erőm?

- Hiei – Kurama egy sóhajtás kíséretében neki dőlt az asztalának, karjait maga előtt összefonta. Kicsit várt és gondolkozott, aztán megvonta vállát – azt tudod, hogy az erődet valószínűleg egy hétig nem fogod visszanyerni.

- Tudom...

- Nem félsz attól, hogy az alsóbbrendű démonok majd megpróbálnak bosszút állni rajtad? Hisz megtehetnék. De ne aggódj, megvédelek! - boldog kis mosoly jelent meg az arcán. Hiei megrökönyödve méregette. „Most minek örül ennyire?”

- Ettől nem kell félned... - morogta kezdődő ingerültséggel. A rókadémon kuncogni kezdett.

- Éreztem, hogy ezt fogod mondani... De Hiei, a youkid túl gyenge ahhoz, hogy győzni tudj... épp ezért egy csapdát állítottam az első szinten a gyengébb démonok ellen. Az érdekedben van, hogy távol tartsa tőled az alsóbbrendű szörnyeket. És arra, hogy távol tartsa őket és a titkod anyámtól... - Hiei szemei elkerekedtek, ahogy tudatáig eljutottak a szavak. Még szája is résnyire nyílt megdöbbenésében – nem vagyok jó csapdakészítésben, de te nem fogsz tudni kimenni innen mostantól. Ha már képes leszel magadtól áttörni, akkor távozhatsz, amikor csak akarsz. De addig maradsz.

- Te.... - „szóval fogva tartasz?!”

- Oh, jut eszembe. A másodikon is van egy fürdőszoba, így egész otthonosan érezheted magad – nevetett Kurama.

- Egy igazi minden lében kanál vagy... Nem gondolod, hogy túlzásba viszed a védelmemet?

- A vérre gondolsz?

- Arra és minden másra! - fakadt ki dühösen, arcára a duzzogás jelei ültek ki, nem is próbálta leplezni őket. Sok értelme és eredménye nem lett volna, ezzel tisztában volt. Persze ez még nem jelentette azt, hogy letett a műsorról. Dehogy. Öklét rázta Kurama felé, aki csak megcsóválta fejét, ám kuncogását alig tudta leplezni.

- Ne erőltesd meg magad... Ha már a vérnél tartunk, szerintem te is megtetted volna értem. Sőt, talán még Yusuke is.

- Ne legyél naiv, Kurama – nevetett fel keserűen az imiko. Minden volt a nevetésében csak vidámság nem, szemei is furcsán csillogtak. Ritkán merészkedett a karmazsinvörös szempárra ez az érzés, gazdája jobban szerette, ha nem tudják mit érez éppen. Most bánatot – Yusukéék ezt nem értenék meg. Nem tudnák felfogni, hogy én embereket eszem, semmit sem tudnak az Alvilágról, az ott élőkről. Az ereimben Gaki vér csörgedezik, az éhségemet sosem fogom tudni csillapítani, nekik ez nem lenne olyan természetes, mint neked.

- Szóval ezért tartod távol magad tőlük?  - sóhajtotta társa, vörös hajzuhatagába túrva.

- Még szép! Úgy sem értenék meg, semmi szükségem az ő barátságukra!

- Ezért inkább velem barátkozol? - mosolyodott el Kurama és rákönyökölt az asztalra. Kíváncsian várta a választ, a jádezöld szemek is sóvárogva vizsgálták Hiei megfeszülő arcvonásait.

- Ne szórakozz velem! - ragadta meg a tűzdémon barátja pulcsijának nyakát. Az áldozatot viszont ez csak tovább vidította. „Egyszer az életben beszélek vele komolyan, erre szemberöhög!” Összehúzta szemeit és a lehető legfenyegetőbb hangját vetette be – hagyd abba. Most.

- Mit? - kérdezte Kurama ártatlanul.

- Ezt.

- Mit ezt?

- Kurama, ne idegesíts.

- Miért? Különben mit csinálsz? - Hiei erre már nem tudott mit mondani. Morogva elengedte a fiút, majd ő maga az ágyhoz sétált és leült rá. Sértődötten vetette hátát a falnak, le sem vette szemét az asztalnak dőlő srácról. Most is egy rövidnadrág volt rajta, amihez egy fekete trikót kapott. Kurama egyetlen sötétszínű ruhadarabja, amit otthon tartott.

A továbbiakban nem igazán folyt csevej közöttük. Hiei továbbra is fújt a rókadémonra, ő pedig meg sem próbálta megoldani ezt a konfliktust. Úgy vélte, barátja majd megnyugszik, ahogy mindig.

- Azt hiszem én megyek lefeküdni – karjaival ellökte magát az íróasztaltól és az ablakhoz sétált. Behúzta a függönyt, hogy kizárja az utcai lámpák és kocsik fényeit – holnap csak késő délután felé jövök, iskolában leszek – mivel nem kapott rá választ, megfordult. Hiei őt figyelte és nem fordította el tekintetét. Kurama odasétált hozzá és megállt az ágy előtt. Rátámaszkodott a matracra, hogy az imikohoz hajolhasson.

- Mi a fenét akarsz? - dohogott a fiú és elakart húzódni, de a fal megnehezítette ezt a reményét. A rókadémon egyik kezével megfogta a vállát, a másikkal a fekete tincseket söpörte félre, homlokát az övéhez nyomta – mit csinálsz?!

- Azt nézem, van-e lázad – magyarázta türelmesen és továbbra is lefogta Hieit – nyughass már kicsit.

- Szállj le rólam! - artikulálatlan módon üvöltötte ezt Kurama arcába.

- Nincs lázad – állapította meg, majd sóhajtva elhúzódott – annyira borzasztó volt kibírni?

- Hagyj békén – félrefordította arcát, jelezve: nem kíván erről többet beszélni. A házigazda kicsit megbántódva, de még mindig nem állt fel. Elgondolkozva nézte barátját. Azt hitte ismeri őt, de most jutott el odáig, hogy rájöjjön: még sem. „Hieit senki sem ismerheti ki. Talán pontosan ezért ilyen erős. És makacs.” Tette hozzá magában, mosolyra húzva ajkait.

 „Most meg mit bámul így?” Hiei a szeme sarkából is jól látta, hogy Kurama elmosolyodik. Ettől csak még jobban felkapta a vizet és teljesen elfordította fejét.

A szíve kihagyott vagy két ütemet, amikor arcán megérezte a rókadémon ajkait. Bőre bizseregni kezdett ott, ahol barátja hozzáért, egész teste felforrósodott. Mielőtt ténylegesen is reagálhatott volna, Kurama már felállt.

- Mit képzelsz magadról, mit csinálsz?!

- Jó éjt, Hiei – nyugodt léptekkel az ajtóhoz sétált és leoltotta a villanyt – aludj jól – mosolygott még hátra, majd elhagyta a szobát, így a démon magára maradt zavaros gondolataival és érzéseivel.