Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi történik velem?

„Mindenhol sötét van... Mit keresek én itt? Miért vagyok egyedül?... Éhes vagyok...

Csend... Senki sincs itt, velem. Vagy mégis? Ki az ott?... Yusuke... Kérlek, fuss! Nem... már késő... bocsáss meg...

- Hiei!... Jól érzed magad? - olyan ártatlan és tudatlan... Mint egy hóvirág, amit most beszennyeznek a bűnös vágyak.

- Jól... Érzem, hogy félsz tőlem. Jó... Félj csak... A szíved hevesebben ver tőle, hallom ahogy dobol és áramlik a véred... Ember vagy, Yusuke. Csak egy ember, aki arra született, hogy démonok éhségét oltsa.

- Miről beszélsz?! - hát nem aranyos? Ahogy a félelmét esztelen haragba fojtja. Engem még sem érdekelt. Nem tudtam tenni ellene, ajkaim gúnyos vigyorrá húzódtak, kardom megvillant, pedig csak a sötétség ölelt minket körül.

Lecsaptam... Egyszer, kétszer, háromszor... A vér, akár a nyári záporok permetező előszele, úgy áztatta el az arcom. Már meghalt, én mégis tovább vágtam, szúrtam... Lenyaltam a szám széléről a friss nedűt.

Valaki más is volt még ott. Vérben tocsogva fordultam meg. Yukina... Őt nem! Őt nem szabad bántanom!

- NEEEM!!!”

 Hiei szemei felpattantak, hirtelen kapott levegő után, mintha eddig valami megakadályozta volna ebben. Egész teste vízben és forróságban úszott, torka teljesen kiszáradt.

Lassan újra lehunyta nehéz szemhéját, nagyokat nyeldesve próbálta összeszedni magát.

Csak akkor nézett fel újból, mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Oldalra fordította fejét, karmazsin szemei látótávolságába került a belépő Kurama. Most egy fehér melegítő nadrág és egy világos, fahéj színű kötött pulóver volt rajta, amit bíborszínű hímzések tarkítottak.

- Szép jó reggelt – mosolyodott el, amikor látta, hogy az imiko ébren van és őt figyeli. A fiú egy szó nélkül ült fel és meglepve vette észre, hogy ő is másik ruhában van. A pulcsi, ami rajta lógott, jó pár számmal nagyobbnak bizonyult a kelleténél, Hiei ujjai ki sem látszottak a hosszú ujjból.

Morogva ült fel és rázta meg karját, de te ettől nem sok minden változott. Legfeljebb annyi, hogy még esetlenebbnek érezte magát, már pedig azt ki nem állhatta.

- Mi ez? Hol az én ruhám?

- Oh, azt kimostam. Tudod, egy teljes napig aludtál és gondoltam jobb kedély állapottal ébredsz, ha tiszta ruhában lehetsz... Tévedtem – kuncogott egy jót, mire Hiei felé csapott a pulcsi ujjával.

- Ez túlságosan nagy! - háborgott. A rókadémon valahogy számított erre a reakcióra, mégis elmosolyodott.

- Szerintem aranyos vagy így – kuncogott, Hiei pedig ismét megcélozta őt - öltözz át, addig én hozok neked reggelit – lerakta az ágyra „ajándékát” és elhagyta a szobát.

A démon bizonytalanul nyúlt a kupac felé. Egy mélykék sort és egy fehér, rövid ujjú póló várta. Egy pillanatra derűs kifejezés jelent meg az arcán, ahogy átöltözött.

Már teljesen készen és nyugalomban ücsörgött az ágy szélén, amikor Kurama visszatért egy tálcával, amit lerakott a szobában lévő üvegasztalra. Hieinek most kellett rájönnie, hogy már nem is Kurama szobájában van, hanem egy másik, tágasabb helyiségben.

A berendezéshez tartózott még egy akvárium, ami jó másfél méter hosszú és úgy fél méter széles lehetett. A vízben cifra halak úszkáltak a telepített növények között elrejtőzve, a vízszűrő monoton zúgását csak a bugyborékolás törte meg.

A falon két kép is függött. Az egyik egy sivatagról, aminek a közepén egy zöldellő oázis nyújtózkodott, a tűző napsütés ellenére, a kép jobb szélén pedig világosbarna tevék vonultak. A másik festményen egy vízesés zúgó habokkal ömölt bele egy tágas tóba, az egész pedig valószínűleg egy esőerdőben lehetett.

Volt a szobában még egy szekrény és három magasra nőtt növényt. Két egészséges és erős fikusz tört büszkén felfelé, a harmadik pedig egy egyszerű pálma, ami inkább terebélyesen nőtt a másik két rokonához képest.

- Tessék, idd meg – nyújtott át egy poharat Hieinek, aki összerezzent a rókadémon hangjára. Sikerült elkalandoznia és észre sem vette. Ezért megrótta magát, majd eltökélte, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő.

- Mi ez? - most sem sütött róla a kedvesség, de Kurama már megszokta és nem is haragudott. Ismerte, tudta milyen a srác, pontosan ezért nézte ezt el neki.

- Narancslé. Sok benne a vitamin – biztatóan mosolygott, így Hiei a szájához emelte a poharat, ezzel rejtve el apró sóhaját. Finoman kortyolt egyet az italból, amit rögtön követett még egy. Nemcsak, hogy ízlett neki, torka is kitörő örömmel fogadta a folyadékot az első maró érzés ellenére. Szervezete már hiányolta a folyadékot, ami meg is látszott. Csak a második pohár után tette le azt az asztalra.

- Most már sokkal jobban nézel ki, egyből másképp, mint mikor idejöttél – mosolygott rá Kurama nevetősen – bár a youkid* még mindig nem jött helyre.

- Hn...

- Ízlett a vérem? - kíváncsiskodott a srác, állát megtámasztva a tenyerében.

- Nem. Borzalmas volt - „Még sem olyan aranyos...” - tartozom neked egy...

Nem folytatta. Kurama a földön ült, hátát az üveglapnak vetette, figyelmesen vizsgálta átható tekintetével Hieit. Nem tudta eldönteni, hogy barátja mire gondolhat most, szokásos álarcát öltötte magára.

A rókadémon megunva a hallgatást, felállt és odasétált a démonhoz, aki fél térdét felhúzva ült, arra támasztotta könyökét. Vörös szemei megvillantak, ahogy társára kapta őket, aki egyik kezét a fiú arcára csúsztatta, majd egyre közelebb hajolt hozzá.

Csak centik választották el az arcukat, amikor Hiei suttogva megszólalt. Hangja fagyos volt, akár a téli, csontig hatoló hideg.

- Engedj el. Vagy megöllek.

- Azt hiszed, a mostani erőddel képes lennél végezni velem? – egyenesedett fel a vörös hajú srác, mosoly bujkált a szája sarkában.

- Talán téged nem... De az anyádat simán elintézhetem- vigyorodott el gonoszan az imiko, elég meggyőzően.

- Ez igaz lehet olyasvalakire, aki idejön amiatt sírva, mert nem akar embert ölni? - Hiei szemöldöke vészesen rángatózni kezdett.

- Nem arról van szó, hogy nem tudnék embert ölni... egyszerűen csak nem akarom, hogy Yusuke üldözni kezdjen, ha a Szellemvilágban kitudódik mit tettem.

- Nem tennéd meg többször, ezért jöttél ide. Te nem vagy rossz, Hiei, nem ölnél embereket.

- Ha muszáj, igen... - csak picivel hajtotta lejjebb fejét, hogy ne kelljen Kuramára néznie, ám tudta: ez nem sokáig mehet így. Nem menekülhet folyton a válaszok elől, főleg akkor nem, amikor az egyetlen személy várja őket, aki talán segíthet rajta.

- Nem fog eluralkodni rajtad az éhséged, mert te annál erősebb vagy, emellett az én véremmel sokkal tovább bírod majd – pár tétova pillanat után ereszkedett le az ágyra csak, nem akarta Hieit sem elijeszteni, sem további védekezésre kényszeríteni. Éreztetni kellett vele, hogy ő nem akarja bántani, hanem a segítségét kínálja. Remélte, ezt sikerül is megértetnie az összezavarodott fiúval.

- Én senkit sem akarok megölni... csak hogy... a vérükhöz jussak – suttogta egészen halkan. Valahol szerette volna, hogy Kurama meghallja, valahol meg nem. Úgy érezte, ha halkabban mondja ki, talán nincs akkora súlya a szavaknak.

- Nem is fogsz bántani senkit – meleget árasztó tenyerét Hiei kézfejére fektette és biztatóan megszorította – de erre nem az a megoldás, hogy megfenyegetsz.

- Vissza kell mennem... Hogy ne bánthassak senkit se, legalábbis ne embereket – úgy tűnt, nem is hallotta, amit barátja mondott neki. Izmai megfeszültek a puha érintéstől, el akarta rántani karját, bizsergett a bőre, ahol a rókadémoné az övéhez ért. Egy apró, reszketeg sóhaj szakadt ki belőle, ahogy kifújta a bent tartott levegőt – ha elvesztem az önuralmam, mindenkit megtámadhatok. Téged, Yusukét, Kuwabarát... Akárkit a környezetemben. Képtelen vagyok ezzel a tudattal itt maradni...

- Már pedig maradni fogsz – jelentette ki Kurama és felállt – nem mész sehova.

- Azt nem te fogod megmondani! - ingerülten pattant fel, de heves mozdulata miatt megszédült. Túlságosan gyenge volt és mivel egy napja csak feküdt, vérkeringése most kezdett el ébredezni. A hirtelen inger pedig egyáltalán nem tett jót neki.

Így megint Kurama karjaiban kötött ki. Kétségbeesetten kapaszkodott bele a srác pulóverébe, szíve hevesen dobogott. Még dühe is elpárolgott, ennél sokkal erősebb érzés kerítette hatalmába. A félelem. „Mi történik velem...?” Zavartan csillogó szemeit a rókadémonra emelte, aki állta a tekintetét.

- Ne nézz így rám, kérlek – szólalt meg halkan.

- Mi van velem? Miért vagyok... ilyen? - rettegett. Egész testében érezte, hogy valami felemésztette belülről, sajgott mindene. Emellett zavarta a tény, hogy fogalma sincs arról mi lehet ennek az oka.

- Ne aggódj, Hiei. Rendbe fogsz jönni, csak pihenned kell... Gyere – óvatosan és vigyázva a fiúra, Kurama ölbe vette, majd az ágyhoz sétált vele. Mint egy sérültet, finomkodva eresztette le a matracra, majd nyakig betakarta őt a meleg takaróval. Az imiko lesütötte szemeit, majd becsukta őket. Fáradt volna és egyre jobban csalogatta az alvás... Ha alszik, biztonságban van. Ott senki és semmi nem bánthatja...

 

"With me"

 

youki - életerő