Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Velem

Fejezet 1: Véred íze

 

A Nap lebukott a horizont aljánál és helyet adott a csillagoknak, az ezüst sarlónak, a Holdnak. Tiszta, derűs ég jutott az embernek, mégis... valami történt, aminek nem lett volna szabad. Valaki kínok között próbálta elérni célját, az egyetlen személyt, aki talán segíthet rajta.

Az egyik ház ablaka még mindig fényt bocsátott az utcára, megvilágítva ezzel a néptelen járdát. A megnyúlt árnyékok a falakon táncoltak, ahogy a még virrasztó, vörös hajú fiú elhaladt az ablak előtt. Fehér ing volt rajta, a felső gombot szabadon hagyta, egy sötétebb bézs árnyalatú, kényelmes nadrág egészítette ki ezt az öltözéket.

Íróasztalához telepedett és kezébe vette az eddig olvasott, vékonyka könyvet. Lapjai arra utaltak, hogy nem először olvassák, mégis vigyáztak rá.

Szinte még egy oldalnyit sem haladt, amikor halk koppanásra lett figyelmes. Felállt, majd odasétált az ablakhoz és kinyitotta. A házzal szemben levő fa lombjai közül valaki végig figyelte, ám amikor az üvegszárnyak szabaddá tették az utat, elrugaszkodott a vastag faágról, hogy a négy fal között érjen földet.

- Hiei... - hangján és arcán egyaránt tükröződött a döbbenet. A két jádeszín szemben a rettenet csillogott, ahogy barátja szembefordult vele. Verejték cseppek csillogtak az arcán, mellkasa egyetlenül hullámzott le fel és alig állt a lábán. Tekintetét még utoljára Kuramára szegezte, aztán a karmazsin szemek lecsukódtak, lábai felmondtak a szolgálatot és minden elsötétült előtte. A szoba tulajdonosa még időben reagált. Fél kézzel átkarolta Hiei derekát, így sikerült megmentenie öt attól, hogy találkozzon a padlóval.

- Hiei...!

 

...This is the punishment...                       ...Neverending pain... 

 

Órák teltek el. Kuramának napoknak tűntek, ahogy várta a javulás jeleit. Hieit az ágyába fektette és nyakig betakarta. Fogalma sem volt, hogy mi baja lehet az imikonak, miért került ilyen állapotba. Csak rossz sejtése maradt meg szívében.

Ő maga a matrac szélén ült akkor is, amikor társa szemei megrebbentek, majd felnyíltak.

- Felébredtél? - nem érkezett válasz. A fiú felemelte ólomsúlyú karját és a homlokán végig futó kötést simította meg vele. Arcán még mindig egy megmagyarázhatatlan kifejezés ült, ami a félelem és fájdalom között állt félúton.

- Teljesen kimerültél - folytatta rókadémon – alig érzem az életerőd.  De nem tűnsz sérültnek. Mi történt? - Hiei ülő helyzetbe tornázta magát, de abban a pillanatban megszédült. Teste megremegett, falfehér arcára szorította fél kezét.

- Uh...

- Hiei! - Kurama rossz érzete csak nőttön nőtt. Aggódva nyúlt a démon felé, de az egyszerűen félreütötte kinyújtott karját.

- Ne érj hozzám! -  lábát leeresztette a szőnyegre és jó néhány mély levegő vétel után folytatta csak. Mind a légzés, mind a beszéd nehezére esett és Kurama megesküdött volna rá, hogy még fájdalmat is okoz neki ez a két dolog - tégy meg egy szívességet. Kurama... Ha van Kaika-no-mi nálad, adj.

- Kaika-no-mi... Minek neked az? - vonta fel szemöldökét a vörös hajzuhatag gazdája.

- Ne kérdezősködj annyit, jó? - morogta Hiei válaszul. Ujjai görcsösen szorították a hófehér lepedőt, a ráncok barázdáiban megrekedt a sötétség, ahova a lámpa fénye már nem hatolhatott be. Ugyanígy érezte most magát a rókadémon. A Kaika-no-mi egy - csakis a Makaiban élő -  növény, a démonokra úgy hat, mint a drog. Rendszeres fogyasztása általában halálhoz vezet.

- Ez nem vicc Hiei. Minek kell neked Kaika-no-mi? - ingerültségét alátámasztotta, ahogy megragadta barátja vállainál a kabátját és kicsit feljebb emelte – válaszolj! Most!

- Hagyj! - sziszegte. Elkeseredetten próbálta lehámozni magáról Kurama ujjait, de feladta. Nagy kortyokban szedte a levegőt, arca kipirosodott. „Ennyire elfáradt volna...? Uram isten... Mi van veled Hiei?”  Összeszedte minden önuralmát és visszaeresztette a fiút az ágyra, majd leült mellé.

- Kérlek szépen, Hiei. Mondd el minek az neked! - nem tudni mi tette, Kurama őszinte aggodalommal átitatott hangja vagy talán a „kérlek szépen”, de a tűzdémon megadóan bólintott. Mélyen szippantott egyet a szoba levegőjéből, majd sóhajtásnak beillően kifújta. Egy pillanatra sem emelte fel fejét, a halántéka mentén egy verejték csepp haladt végig az arcán, majd megállapodott az állánál. Kurama figyelte, ahogy a kis csepp a szőnyegre hullik, és csak ezután fordította zöld szemeit barátja arcára.

- Szükségem van... arra a növényre... - suttogta rekedtesen. Kényszerítette magát, hogy végre a rókadémonra pillantson – muszáj...

- Miért? Miért van szükséged rá?

- Amikor... vége lett a Sötét Harcművészetek Viadalának... mikor elváltunk, egyedül maradtam. A visszajövetel érdekében... Megettem az összes Kaika-no-mit, ami nálam volt. Mind a hetet.

- Mit tettél?! - pattant fel ültéből Kurama és most legalább olyan sápadt lett, mint az ágyon ülő fiú – tisztában vagy azzal, hogy a Kaika-no-mi halálhoz vezethet még a te esetedben is?!

- Az éhség mellett ez nem foglalkoztatott – egy halvány mosoly, keserű és gyenge árnyéka jelent meg az arcán, miközben folytatta – Kurama... muszáj ennem abból a növényből... ha nem teszem, nem tudom legyőzni az éhségem... vér után szomjazom... ember vér után... - néma, fojtogató csönd telepedett a szobára. Olyan, mint amikor egy vihar közben hajózunk a tengerre, a hullámok elcsendesednek, ám te mégis egyre lejjebb süllyedsz a vízben és érzed, ahogy a víz ezer tűként ömlik a tüdődbe.

- Kell az a növény érted? - a karmazsin szemekben fájdalom csillant, de olyan mértékű, amilyet Kurama még nem látott azelőtt bennük – képtelen vagyok uralkodni magamon... - mereven bámulta remegő kezeit, amiket térdein nyugtatott.

- Nem akarok embereket gyilkolni, levágni őket, mint az utolsó állatokat... de nem sokáig bírok neki ellenállni... Ha eszem abból a növényből, elmúlik az éhség.

- De te meghalhatsz, emellett most már szinte semmi erőd nincs. Az a drog teljesen felemészt – sóhajtott a rókadémon egy aprót. Lassan feltűrte bal karján az ingének ujját – adok a saját véremből – mondta határozottan és inkább tűnt parancsnak, mint esetleges lehetőségnek.

- Mi? - Hiei azt hitte, talán félreértette, amit a rókadémon mondott.

- Én démon vagyok, sokkal jobb, ha az én véremből iszol, mintha ezért embereket támadnál meg, mellesleg friss vér is lenne. Ha odaadom a vérem egy negyed részét, az nekem még nem halálos, négy napon belül helyrejövök.

- Kurama...

A fiú a könyökéig hajtotta az ing ujját, majd csuklójánál apró vágást ejtett a karján. Forró vére előbuggyant a vékony sebből, tenyeréről vánszorogva, szinte már kínos lassúsággal csöpögött le a padlóra. A szobát betöltötte a vér édeskés, mámorító szaga, amitől Hiei tekintete elködösödött. Nyelt egy nagyot, hogy uralkodjon magán és vágyain.

- Igyál... Hiei... - az imiko elé tartotta karját. Egy pillanatig habozott, majd megfogta a felkínált testrészt, ajkait pedig a seb köré zárta. Nyelve végig járt Kurama alkarján, majd a vért ontó sérüléshez tért vissza, és erősen szívni kezdte a seben át a rókadémon vérét....

 … Blood ....