Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Atsuko (május 10. csütörtök)

 

Furcsa érzésem volt ma. Nem, nem a másnaposság, az már jó ideje kerülöm: mindig részeg vagyok. Igaz, gőzöm sincs, honnan a jó életből szedtem, hogy részeges vagyok, mert miért lennék, csak napi három-négy pohárral iszom. Már amíg nem rúgok be.

Mot van az a kivételes alkalom, hogy józan vagyok. Tudom, hogy még kivételesebb lenne, ha kedvelném az anyósom, de nem is ismerem, szóval inkább no comment.

Eleget kritizálom az idióta fiam beírásait, meg a lejárt szavatosságú fehérbort, úgyhogy ezennel kivonnám magam minden további előítélettől.

Jaj, de szépen fogalmazok! Csak az tudnám, minek. Most gyorsan leírom, ami az eszembe jut, életemben először és utoljára naplóbejegyzésként, nameg ezt a nyomi lapköteget is jól el fogom tűntetni, amint leteszem a tollat-vagy ceruza ez?-a lakás egyik legkupisabb részén, tehát oly mindegy!

Pláne, mióta Keiko lányom se jár ide rendet rakni. Halálozna el újra a fiacskám, hogy jöjjön ide többször! Na jó, akkor csak megint széptbőgném a szemfestékem, meg kell valaki, akire néha azt mondhatom, hogy „Kicsi fiam”, hiába sosincs itthon, meg amikor esetleg látom is, jobban érdekel a TV képernyője, meg a szappanopera…

Na, szóval a furcsa érzés:

Azt álmodtam az éjjel-vagy délután, már nem is tudom, az is lehet, hogy reggel-, hogy Yusuke az ujjából ki tud lőni valami kék izét, amivel fél Tokiót lerombolhatná. Meg van neki kettő haverja, az egyik a Megallica-őrült, ugyanolyan borzasztó és semmirekellő kölyök, mint Yusuke, akár kezet is foghatnának, a másik meg a Shiorinak a fia, hogy is hívják? Sosem tudom, talán Shuichi. Vagy Suuichi? Na szóval az a Minamino gyerek, rendes srác az, meg legalább esze is van, nem úgy, mint a másik kettőnek…

Kuwabara valami nyomi kardot tudott a kezében tartani, olyan Star Wars stílusú volt, már ha rendesen láttam.

Az utóbbi srác meg… zöld tulipánszárral csapkodott. Csak hosszú volt, meg voltak rajta tüskék.

Jaj, meg volt még egy srác, talán valamelyik alsó tagozatos jómadár, az egy játékkarddal hadonászott. Legalábbis úgy tűnt, bár elég nehéz elképzelni, még három pohár Whiskey után is, hogy azzal olyan kárt lehet okozni…

Lényeg mi lényeg, inkább felkeltem, mert rossz volt nézni, ahogy ott szerencsétlenkedtek a főút közepén, és nyálkás, zöld jelmezes figurákat ütögetnek, azt remélve, hogy szétesnek. Mikor felkeltem, feltűnt, hogy már nincs lötty az éjjeliszekrényemen álló üvegben, úgyhogy sajgó fejjel vánszorogtam a hűtőhöz-elég nehéz volt, mivel az egész járatot eltorlaszolták a veszélyes hulladéknak számító zoknikupacaim, szétszaggatott könyveim és egyéb marhaságaim.

És most, hölgyeim és uraim, felerősödik a horrorfilm zenéje! A cápa közeleg a vízbe esett hapsihoz, egyre ritmusosabban kornyikálnak a háttérben. Atsuko a hűtő fogantyújához nyúl…

…és olyan érzése támad, mintha az egész álma igaz lett volna. Megfordul a fejében, hogy talán ki kéne néznie az ablakon, mert furcsa, sistergő hangot hall.

De aztán rá kell jönnie, hogy az egész idegi felfordulás az éhségtől-és (alkohol)szomjúságtól- van, a hang pedig a forró rántottán olvadó sajt, amit éppen akkor vett ki a mikróból.

 

 

Tényleg kezdek meghülyülni… mióta nincs kit csesztetenem.

Haza kéne ráncigálni az ostoba fiamat!