Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Örökkévalóságig együtt

 

Fejezet 1. Délután (A találkozás)

 

Füst szállt fel az erdő szívéből. Átvágva az erdőn, közeledve a helyhez, ahol felcsaptak a lángok, pernye és erős füstszag terjengett a levegőben. Még közelebb érve már a lángok is látszottak. A fák rejtekében lapuló falu lángokban állt. A házak, lakosai vérében áztak. Bárki is vágott keresztül a falvan, ügyelt, hogy ne maradjon túl sok túlélő. Átkozott délután szállt azokra akik mégis túlélték a csapást. Egyesek a lángok martalékává lett házaikat siratták, mások szeretteiket, barátaikat. Egyeseknek csupán az életük maradt. A falu mélyén élt egy testvérpár az anyjukkal. Két ifjú, gyönyörű ikerpár. Külsőre is nehezen lehetett őket megkülömböztetni, idegennek szinte lehetetlenségnek bizonyult, belsőre azonban senki sem volt képes köztük külömbséget tenni. Annyira egyformán gondolkoztak, hogy az már szinte elhagyta a valóság határát. Anyukájuk büszke volt mindkettőre, habár kicsit félt, hogy miként fogja őket férjhez adni, de úgy tűnt, ezzel a problémától már nem kell tartson. Ott feküdt a falu határán, a rizsföldön. Kalapja elfedte halott arcát. Ruhái véresek voltak, húsából varjak téptek ki darabokat. Egy hatalmas fémlabda gurult el mellette. Belsejéből gyereksírás hallatszott. A labda megállt és szétnyílt. Egy jóhúsban levő kisfiú ült benne. Haja két oldalt két kontyba volt felcsavarva, szemeiből pedig áradt a könnyzápor. Egy hosszú, szőke hajú férfit várt, akinek fél szemén kötést viselt. Lehajolt a gyerekhez és megpróbálta vígasztalni. A gyerek egy ideig szipogott, aztán ellökte magától a férfit, felhúzta védőburkát és ott pityergett tovább. A fickó felállt a sárból. Nadrágjáról csöpögött az iszap és a vér. Egy oldalt bántotta a gyerek letörtsége, másrészt viszont boldog volt, mivel a fémlabda messzegurult, benne értékes kincsével. Ő is távozott a helyről. Szíve mélyén jól tudta, hogy ők ketten ennek a borzalmas gyilkolászásnak a kirobbantói. Csak egy órácskát pihentek a faluban és már mentek is tovább, mégis mert a falu pár lakója azt mondta, hogy nem látta őket a népes sereg leölt mindenkit. Ezzel a tudattal kellett tovább álljanak. Dehát mit tehetnének? Nyomukban csak keserűség és halál marad. Órák teltek el, mire történt valami új. Hét lovas vágott át a rizsföldön. Vezérük fekete lovon ült, valamint rajta is dominált a fekete szín. Ruházata egészében fekete göncökből állt. Arcát sötét bőrszíj keresztezte, melynek pántjai a homlokánál értek össze, és melyeket egy kereszttel tűzött össze. Ez a rémisztően komor figura a faluba érve megállt és felemelte jobb karját, jelezve, hogy szólni kíván.

- Ahogy megbeszéltük. Minden túlélőt kivégezni, de előtte tudjátok meg, hogy nem-e konyít valamicskét a gyógyításhoz. Szétszóródni!

A parancs kiadatott, az emberek pedig szétszéledtek a hamvaiban porosodó faluban. Az így is pokoli délután ezzel még kegyetlenebbé alakult. A csapat vezére három emberre is ráakadt, akik segítséget kértek, és halált kaptak. Újabb embert pillantott meg, egy kerítés maradványai melett görnyedve. Közelebb érve feltűnt neki, hogy egy fiatal leány az illető. Keservesen sírt, miközben egy másik személyt ölelt át. A férfi a lány háta fölé emelte kardját. Szándékában volt átdöfni, végül mégis megkímélte. Agyában át sem ment, hogy a lány érthet a gyógyítás művészetéhez, de a nő akinek a holttestére dőlve bömbölt, minden sebe be volt kötve, de már ez sem segített rajta. A holttesten bömbölő nő hátán megszakadt a ruhaanyag, amint a kard átszelte magát a kimonón. A hideg penge gyengén felsértette a nő bőrét. Szerencsétlen teremtés egész testében megremegett. Az kegyetlen idegen ráparancsolt a lányra, hogy forduljon felé. A teremtés szó nélkül a hang irányába fordult. Szíve torkában dobogott és érezte, ahogy a szituáció egyre rosszabbra fordul. Az idegen félszemmel a halottra nézett. Hunyorított egy kicsit, majd az élő lányra nézett. A férfi arcán alig látszott, de úgy tűnt meglepődött kissé a két lány egyforma kinézetén. Sok helyen járt, de most először látott ikreket.

- Tudsz gyógyítani? – kérdezte ridegen.

- Nem...tudom.

- Ez meg milyen válasz? Felelj rendesen, vagy itt helyben végzek veled.

A lány arca elhomályosodott. Kövér könnycsepp buggyant ki szempillái közül, ahogy lehúnyta szemeit.

- Ha képes lennék gyógyítani, a nővérem még élne! – kiabálta magából kikelve.

Elvesztette egyensúlyát és térdre rogyott.

- Ismered a gyógynövényeket?

- Ölj már meg!

- Sírással nem oldassz meg semmit. Mi a neved?

- Maya.

- Ha a neved meg tudtad mondani, az sem jelenthet problémát, hogy eláruld mennyire értessz a gyógyításhoz.

- Én láttam el a kutou-i sereg sebesültjeit, két éve...

Ennyi elég is volt a férfinak. Felrántotta a térdelő lányt és a lovának lökte. Felugrott az állat hátára, a lányt felemelte maga elé, aztán pedig átvágott a falun. Keresett eggyet emberei közül, akinek elmondta, hogy fejezzék be a falu kiírtását, majd  térjenek vissza a táborba. Maya sokkos állapotában alig hitt a fülének. Agyán át sem ment, hogy mindez elkövetkezendő szenvedésének csupán az eleje. Az idegen, amint kiadta a parancsot távozott a helyről. Pihenés nélkül vágtatott, hol az úton, hol pedig hegyeken, völgyeken keresztül. Maya fonott hajából kócos tincsek csaptak bele az arcába, midőn feltámadt a szél. A hajszálak közt, szempillái mentén mindkét szeméből eleredt egy-egy vékony könnypatak. Minden könnycseppet leszárított arcáról a szél. Ha nem sikerült neki, hát belecsapta hajába az időközben sem csituló szél. Elméjére szép lassan megnyugvás szállt. Megölte a tudat, hogy többé nincs testvére, de éltette a remény, hogy egy nap bosszút álhat azokon, akik végeztek vele.

Mindvégig, egészen úticéljuk eléréséig egy szó nem sok, annyit nem szóltak egymáshoz. Túl egy magasabb dombon, szomorúfűzek árnyékában egy magányos tó álldogált. A domb felőli oldalán egy nagyott tábor húzódott. Bárki is talált rá a helyre tökéletes választás volt részéről, az már biztos. A domb biztonságot jelentett vihar esetén, a tó pedig annyiraalacsonyan volt, hogy egy rendhagyó árvízen kívül más nem tudta elsodorni a sátrakat. A biztonság kellő biztosítását pedig a domb tetejére ellított őrök tökéletesen ellátták.

Kürt szava hallatszott fentről, ahogy az őrök megpillantották a fekete lovat, két lovasával. Több, felettébb fiatal harcos tekintett a domboldali bejárat felé. Maya csodálkozva nézett végig a szinte még gyerekseregen. Túllépett kezdeti félelmén és hozzászólt a rémisztően komor útitársához.

- Hol vagyunk?

- Megérkeztünk – felelte az, ridegen.

- De hova?

- Ne kérdezz annyit, úgyis mindjárt megtudod.

Maya lehajtotta a fejét. Emlékezete szerint azok a páncélok és fegyverek, mind a kutou-i sereg felszerelése. Annak a seregnek, melyben apja is harcolt, és mely országért az életét adta. Egy magasabb sátor előtt álltak meg, mely előtt két őr állt. Igencsak megnézték az ismeretlen lányt. Annak nem igen maradt ideje bámulkodni, mivel a férfi, aki odarángatta, nem épp úriember módjára vonszolta be magával a sátorba. Odabent is állt két őr, azokon túl pedig még két személy tartózkodott bent, plusz ők ketten. Egyik plédeken feküdt, felsőtestén elázott kötéssel. A másik az ajtónak háttal térdelt a fiú mellett. Ez utóbbinak vöröses haja öt oldalt be volt fonva, ami kimaradt, pedig szabadon maradt. Ruháin hosszú, sötét szürke köpenyt viselt, lábán pedig fekete csizma volt. Arcát még akkor is fedte köpenye gallérja, mikor megfordult, megnézni ki jött be a sátorba. Arca megtévesztően kedvesnek tűnt. Komor arcára apró mosolyt varázsolt. Hangja bársonyosan csengő és...ugyanolyan megtévesztő volt, akárcsak szelíd kinézete.

- Haagasu, - szólalt meg – miért hoztad ide ezt a lányt?

- Talán képes meggyógyítani a társadat. Ha nem, akkor legalább lesz kit mellé temetni.

A másik fiú a sebesültre pillantott, azután felállt és Mayához lépett. Megfogta a lány karját és kedvesen mosolyogva a sebesültig kísérte.

- Hogyan szólíthatlak?

- Maya vagyok...

Közben lehajtotta fejét. Kissé zavarba jött a vonzó, karizmatikus személyiségű egyén mosodorától. Már azt is tudta, hogy a fiú is a Kutou sereg felsőbb kategóriájából való. Minderre a ruhájából következtetett, amit akkor vett észre, mikor felé nyúlt. A sebesült is egy fiatal fiú volt. Fekete, félrövid haját egy fémpánt fogta hátra. Állapota percről percre rosszabb lett.

A fekete vészmadár egyetlen szó nélkül távozott. A másik, aki a lány mellett állt egy pillanatra sem vette le szemét a hölgyről. Látta rajta, hogy kiveri a hideg, épp ezért még rátett egy lapáttal:

- Ne félj tőlem. Addig nincs mitől tarts, amíg Hiein lélegzik. Most pedig magatokra hagylak benneteket.

Elengedte a lányt, megfordult és intett a két bent levő őrnek, hogy távozzanak. Már majdnem ő is kilépett a szabadba,de az utolsó pillanatban megfordult és még intézett néhány szót a lányhoz.

- Ha bármire szükséged lenne, szólj a kint állóknak. Ha engem keresnél, tudd, hogy a nevem Shigi. Ha képes leszel véghez vinni a feladatod, visszaadom a szabadságod, de ha nem...akkor tudod mi vár rád. Ne is gondolj szökésre.

Kedves fickó, meg kell hagyni... Maya lehajolt és megvizsgálta betegét. Lecsavarta a véres rongyokat a fiú testéről. Két melle közt, vészesen csúnya vágásnyom tátongott. Igaz a seben látszott, hogy már órák óta beszerezhette, a vér még akkor is volt, hogy felbuggyant belőle. Legelőször is vizet és tiszta ruhadarabokat kért. Egy rongydarabbal kimosta a sebet. Azután átkötötte, de tudta, hogy ezzel nem sokat ér el. Ha azt akarja, hogy a fiú túl is élje, ahhoz több kell mint víz. Felállt és gondolataiba feledkezve a kijárat felé indult. Nem hallotta, hogy a bent álló katona rákiállt, hogy maradjon. Csak a bejáratnál, előtte keresztbe tett két dárda állította meg.

- Ki kell menjek, engedjetek el.

- Nem lehet. Menj vissza!

- Ha bármi kell, csak szólj, és én megszerzem. – szólt a bent álló katona.

- Gyógynövényekre van szükségem. Ismered őket?

- Keresek neked, csak maradj itt.

Ki is szaladt a sátorból. Maya nem tudta megállítani, hiába kiáltott utánna. A fiú azonban így is megállt. Egy nyílvessző átfúrta a vállát. Újra feltűnt az a fickó, aki a táborba rángatta. A kezében levő íjból és a vállán levő tegezből Maya arra következtetett, hogy ő lőhette meg a katonát. Shigi is feltűnt hamar. Mindkét férfi bement a sátorba. Maya hátrálni kezdett. Kirázta a hideg, amikor Haagasura nézett, mégis valahogy melegség járta át szívét, mikor a férfi elé lépett és egy kissebb csokor gyógynővényt nyomott a lány kezébe. A másik fiú, azonban egy pofont adott a lánynak. Az összes virág a földre esett, majdnem azzal együtt, aki tartotta. Hiába a mosolygós arc, Shigi szemei csak úgy lángoltak

- Azt mondtam, hogy kérj segítséget, ha kell! Innen nem távozhatsz, amíg Hiein magához nem tér!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.