Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Könyvvadászaton

 

Fejezet 1. Az apáca, az elf (tündér) és a vadász

 

A történet, a Fushigi Yuugi Genbu Kaiden c. manga 27-dik fejezete után játszódik. Spoilert is tartalmaz!

 

Napjaink egyik nyüzsgő európai nagyvárosában járunk. Itt szokásos a nagy zaj, az igyekvő emberek látványa és a meg nem álló élet. A külváros keleti felén, létezett egy nagy épület, tele, rácsozott ablakokkal. Mintha börtön lett volna, úgy magasodott az égig, pedig nem volt zárka, csak egy árvaház. Lakói között a pólyásoktól kezdve, az épp csak felnőtté vált fiatalokon át, minden korosztály megtalálható volt. Az árvaház, a szomszédos apátság tulajdona volt, így a gyerekek keresztény felfogásban nevelkedtek. Egyik lány úgy döntött közülük, hogy apácának áll. Ennek az elhatározásnak már több mint féléve. Anita lelkesen végezte feladatát az árvaházban. Ő is egy volt annak lakói közül, így duplán is átérezte az ott élők sorsát. Tíz éves lehetett, mikor nevelőotthonba került. Nem beszélte a nyelvet, nem jött ki senkivel sem, sőt semmire sem emlékezett azelőtti életéből. Ahogy az idő telt, szép lassan megváltozott. Határozott személyisége sokszor kisegítette hátrányos helyzetéből. Külseje nem volt éppenséggel hétköznapi. Kissé alacsony termete az idő múlásával sem változott sokat, arca ezzel szemben egyre nőiesebb lett. Hosszú, egyenes, világos barna haját legtöbbször apácaruhája miatt, fityula alá rejtette. Sokan szerették, kevesen tisztelték, ez azt hiszem így is volt rendjén, hisz nem tartozott az idősebb korosztályba, és nem is volt szigorú soha sem. Egy napon behivatta a főnővér és egy táskát nyomott a kezébe. Arra kérte, hogy vigye el a táska tartalmát sértetlenül az aptsághoz, és adja át egy ottani nővérnek. Anita úgy is tett. Végigment a kövezett járdán, amíg el nem érte az árvaház kapuját. Kilépett rajta és egyenes irányban, az apátság felé fordulva, ahogy csak a lába bírta, úgy sietett. Az út kétfelé ágazódott. Egyik a város felé ment tovább, másik pedig a zárdához vezetett. Anita oda se vetett egy pillantást a városba vezető útra. Már az óriási fémkerítés mellett ment, mikor egy lovas tűnt fel a szemközti úton, nyomában egy motorossal. Ezutóbbinál fegyver is volt és nem félt használni. Többször rálőtt a lovasra. Annak mozgott a szája rendesen, biztosan nem kedves szavakat engedett szélnek abban a pillanatban. Anita vesztére, észrevette a lányt, odaugratott és a hátához rántotta az ijedt teremtést. A golyószóló elhalgatott egy percre. A fiú, aki felcibálta Anitát hátranézett.

- A fenébe...

- Kérlek tegyél le.

Anita szavait elnyelte a feltámadt szél. Az idegent egyáltalán nem érdekelte, hogy mit mond a derekát átölelő, halálra riadt lány. Anita félelmében, erőt vett magán és ököllel nyakon csapta a fiút. Végre elrablója neki is szentelt némi figyelmet.

- Mi van csóka? – szólt hátra.

- Állj meg azonnal, vagy ezzel a táskával verem szét a fejedet.

Jobb lett volna ha hallgat. Az idegennek felcsillantak a szemei. Elvette a lánytól a táskát. Kutatni kezdett benne. Anita próbált a táska után kapni, de sehogy sem sikerült neki. Meg is lehet érteni, egy vágtató ló hátán öngyilkosság lenne rúgkapálózni. Anita nem látta tökéletesen mit húzott ki a fiú. Talán egy könyv, vagy valami irat lehetett. Két esemény is bekövetkezett, majdnem egy időben. Egyik, fehér füstfelhő volt, ami hirtelen beborította kettőjüket, a másik pedig az, hogy a ló megbokrosodott. A füstben Anita nem látott semmit sem. Érezte, hogy az állat kidől alóla, ő pedig gurul egy kicsit előre. Az eséstől elvesztette eszméletét. Álom jött szemére. Egy régi, de annál rosszabb álom. Sokszor riogatta annak idején, mikor még kicsi volt. Embereket látott holtan a földre rogyni. Egy fiú arcát látta maga előtt, akinek ugyanolyan világos haja volt, mint neki is, és saját testével védte Anitát. Lassan elsötétedett előtte minden és már a sikoltozó hangokat sem hallotta. Csak úgy hasogatott a feje, mikor magához tért. Egy fának esett neki. Sajgó fejjel körbenézett. Alig hitt a szemének. Azon a helyen állt, amit álmában látott, csak valahogy másabb volt. Mintha évek teltek volna el, de maga a környék nem sokat változott. A romok ugyanott hevertek. Csontok fehérlettek, köztük füvet fújt a lomha szél. Anita meglátta a földön heverni a táskát, melyet kézbesíteni kellett volna. Benne egy laptop volt, és egy levél. Nem lett volna szabad, de Anita felbontotta a levelet. Ez állt benne:

„Kedves Maria nővér,

 

Végső kétségbeesésemben írom ezt a levelet. Nem tudom mit tegyek. Emlékszel az évekkel ezelőtt, az apátság kertjében talált, sebesült kislányra, és a könyvre, amit mellette találtunk. Nos ha nem, nézd meg jól Anita nővért, ő az a gyermek. A könyv melyet mellette találtunk, amit egyikünk sem tudott elolvasni, annak címét Anita nővér símán elolvasta, bár nem tudta megmondani, hogy milyen nyelven íródott. Kérlek kérdezd ki, ha tudod, én gyenge vagyok ehhez a feladathoz.

Tisztelettel, Rebecka nővér”

 

Anitának elcsodálkoznia sem maradt ideje, nemhogy megeméssze amit olvasott. Szörnyű kiabálásra nézett a hátához. A fiú, aki az előbb elrabolta, most egy másik lány fölött hajolt és próbálta csitítani. Az viszont nem halgatott, az oka is megvolt rá, egy nyílvessző állt ki hátsójából. Anita riadtan odaszaladt.

- Mi történt szegénnyel, ki lőtte meg?

- Paul, nagyon fáj!!! – sikoltozott a fehér hajú lány, akinek mellesleg, hosszú kihegyesedű fülei és keskeny, egyenes farka volt.

- Istenem...

Anita szája elé tette kezeit. Még sosem látott ilyen teremtményt. Azt hitte, hogy ilyen lények csak a mesékben léteznek, most pedig egy ott rikácsolt előtte.

- Hé te elf, fogd be végre. Hogy tudtál belerohanni ebbe a nyílba?

- Szerinted akartam?! Te sarkantyúztál olyan esze-veszettül!

- Na álljunk meg egy szóra, mikor tanultál meg beszélni? – nézte a tündért Paul.

- Én...? Hisz te nem értetted amit mondtam...

- Hagyjuk ezt a tarsalgást máskorra, előbb húzzuk ki valahogy azt a nyilat szegény lányból. – vágott közbe Anita.

- Ezt? – kérdezett vissza Paul, és Anita képébe nyomta a vértől fröcsögő nyilat.

Szegény elf úgy visított, mint akit ölnek.

- Legalább valami érzéstelenítőt adhattál volna neki...

- Minek azt? Nincs az ő fajtájának szüksége olyasmikre. Nézz rá, máris szökni próbál.

Anita lenézett. A lány tényleg eltűnt onnan, ahol az imént még nyavajgott. Paul felé nézett. Meglátta a menekülő lányt. Paul kinyújtotta a kezét és ökölbeszorította tenyerét. Kezében egy fehér selyemhez hasonlító szál jelent meg, aminek másik vége az elf nyakán lógó nyakörvhöz volt csatlakoztatva. A fonal megrándult és egyszerűen visszahúzta az elfet, gazdájához. A lány a pasi elé térdelt:

- Csak pisilni kellett. – magyarázkodott.

- Látod – nézett Paul Anitára – ilyenek ezek az elfek. Amint leveszi róluk az ember a szemét, rögtön menekülni próbálnak.

- Hisz nem a tulajdonod.

- Dehogynem. Ő az enyém, kicsi korában megkíméltem az életét, azóta én viselem gondját. Sokkal kedvesebb is lehetne gazdájához, aki ételt és italt ad neki.

- Te ölted meg a szüleimet és utánna még van pofád azt mondani, hogy megmentetted az életemet?

- Jobb volt amíg nem értettelek.

- Mi ő egyáltalán, és mi a neve?

- Neve? Ennek nincs neve. Márcsak az hiányozna. Ő egy elf. Ha nem tudnád, az elfek füleiből kitünő varázsfőzeteket lehet csinálni, a bőrük sokat ér a fekete piacon, húsuk ízletes és a szemeikből készülnek a legékesebb drágakövek. Úgyhogy elhiheted, hogy ez a példány egy vagyont ér. Neked mi a neved? Az enyém Paul, de ezt már gondolom tudod.

- Anita vagyok... én nem értem, hogyan beszélhetsz erről a teremtésről ilyen durván, mintha egy állat lenne.

- Az is.

- Hisz, beszél, emberi kinézete van és roppant érzékeny, ahogy látom.

- Hát persze...

- Paul!

- Fogd be!

- Hozzá ne érj mégegyszer a szemem előtt!

- Miért akkor mit csinálsz? Csóka...

- A nevem Anita, te barom!

Paul leintette az ifjú apáca növendéket. Felhúzta a földről az elfet és elindult a semmibe. Anita nem hagyta annyiban. Úgy döntött, hogy a lány mellett marad. Mellette talán nem fogja bántani az az embertelen senkiházi. Gyorsan felkapta a földön heverő táskát és kettőjük után futott. Meglepetés fogadta, mikor újra megpillantotta őket. Az elf nem volt sehol, de újra előbukkant a fehér ló. Még most is nyugtalan volt. Minden áron szabadulni akart Paultól. Anita hiába nézett jobbra vagy balra, nem látta az elf lányt.

- Hol van az a lány? – kérdezte végül.

- Mi?

- Az az elf, akit te a tulajdonodnak tartassz.

Paulból kirobbant a nevetés.

- Ha nem látnád, épp rajta űlök.

- Ne viccelj.

- Ha nem hiszed az a te bajod. Ez az elf különleges képességgel bír, azzá az állattá alakul, amivé csak akar.

- Mit műveltél a lánnyal?! Ha meglelem elviszem innen.

- Sok szerencsét.

Paul már messze vágtatott, mikor ezt kiáltotta. Mégis visszanézett. Látta, hogy Anita tényleg keresi az elfet, emiatt, visszafordult és a lányig lovagolt.

- Hé te...hidd már el, hogy az elfen űlök. Nincs kedved felszállni?

- Idiótaságokból kitünő osztályzatot érdemelsz. Az a nő a gyerekével talán látta azt a szerencsétlent.

Anita egy idősebb nőt, valamint egy 12-14 év körüli fiút pillantott meg. Odaszaladt hozzájuk. Paul majdnem ledőlt a lóról. Anita komolyan megkérdezte tőlük, hogy nem-e láttak egy tündért. Egyik sem tudta miről beszél a lány. Anita közelebb lépett a lekötött hajú nőhöz.

- Komolyan nem látta, összetéveszthetetlen. Ezé a férfié, és szerintem megölte.

- Mi van?

Paul leugrott. Meg sem állt Anitáig. A lánynak csak ennyi kellett. Az asszonynál volt egy bot, azt kikapta a kezéből és teljes erejéből homlokon ütötte a fiút. Gyorsan visszaadta a botot és felkapta a táskáját. A lóra nézett.

- Gyere, most megszökhetsz. Ááá!

Felkiáltott ijedtében, mikor a kezén valami furcsát érzett. Egy átlátszó fonal réteg fűzte keresztül. A ló az elf-é alakult és boldogan a lány karjaiba vetette magát.

- Legyőzted Pault, mostmár a tied vagyok – szólt boldogan.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.