Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hív a vadnyugat

 

1. Irány nyugat

 

Az egész házat telezengte a telefoncsengés. Láthatóan nem volt senki sem akkor otthon, beindult hát az üzenetrögzítő. Eltelt pár óra, mire kinyílt az ajtó és belépett valaki rajta. Hosszú, vörös haját a szél még utoljára az arcába sodorta, ahogy belépett. Kibújt kabátjából, majd töltött egy pohár vizet. Egy ásítás kíséretében az ajtó felé tekintett. Az újra kinyílt. Egy fiatalabb fiú lépett be rajta.

 

- Szia Suichi, nem is tudtam, hogy ma jössz. – szólt a vörös hajú.

 

- Nem Suichi, ma megyek. – jött a válasz a barna hajú sráctól.

 

- Akkor, jó utat.

 

- Kösz. Nyár van, neked nincs kedved elmenni valahova nyaralni, vagy csak kimozdulni ebből az egyhangúságból?

 

- Addig örülök amíg nem kell menjek sehova.

 

A másik fiú erre nem felelt. Jól láthatóan sietett. Elköszöntek egymástól, és már el is ment. Kurama átvedlett egy kényelmesebb öltözetbe, majd visszahallgatta az üzenetrögzítőt. Az utolsó szövegesüzenetre felpattant, írt egy aprócska üzenetet, hogy el kell menjen pár órára, utánna pedig el is húzta a csíkot otthonról. Gyalog futott végig az emberektől nyüzsgő utcákon. Tokió így is népes város volt, de így nyáron még több ember mozdult ki. Fáradtan csengetett be egy házba. Egy hosszú, barna hajú lány nyitott ajtót.

 

- Kurama...mit keresel itt? – kérdezte.

 

- Seryou, beszélnem kell Kazumával. – hadarta lihegve.

 

- Gyere be, lehívom. Szerencséd van, Yusuke és Keiko is itt vannak.

 

Seryou el is tűnt egy pillanatra. Visszatérve vele jöttek mind a hárman. Keiko még meg is ijedt, meglátva Kuramát annyira fáradtan. Kurama kérésére a két lány magukra hagyta a fiúkat. Kuwabarát már nagyon izgatta a rókaszellem mondandója. Yusuke ugyanúgy várta, hogy Kurama megszólaljon végre.

 

- Bocsánat, hogy ilyen váratlanul rátok törtem. – kezdett bele.

 

- Á, semmi gond. Yukina kisasszonyhoz indultunk volna. Egy kis késést még kibírok. – vigyorgott Kazuma.

 

- Yukina még örül is.

 

- Urameshi! – ordította Kazuma.

 

- Van egy kis gond...

 

Kurama egy pillanatra elhallgatott. Yusuke azonnal reagált, a tőle megszokott stílusban.

 

- Na-na, nem érdekel a cumis. Sem ma, sem holnap, sőt még azután sem akarom látni.

 

- Nem Koenma küldött.

 

- Akkor meg? – érdeklődött Kuwabara.

 

- Az apám telefonált...

 

- Kurama, neked az apád nem halt meg? – vágott közbe Kuwabara.

 

- A mostoha apám.

 

- És mit akart? – szólalt meg most Yusuke.

 

- Engedjétek már meg, hogy befejezzem! – förmedt rájuk Kurama, mire Kuwabara és Yusuke kicsit összehúzódtak. – szóval az apám telefonált, hogy ma reggel felhívta anyámat a nővére és elpanaszolta neki, hogy elrabolták a fiát.

 

- Ú, ez nagyon rossz hír. – vakarta fejét Kuwabara.

 

- Csakhogy bolondnak nézték, mivel meg mert volna esküdni, hogy pár patkányhoz hasonló, de annál nagyobb és kétlábon járó lények rabolták el.

 

- Démonok? – jött ki Yusukéből és Kazumából egyszerre.

 

- Ez elég nyílvánvalónak tűnik...

 

- Jaj Kurama, akkor muszáj kiderítsd, hogy mi történt. – jött elő Keiko.

 

Seryou is feltűnt. Épp egy cigarettát szívott. Teljesen eggyet értett Keikóval. Yusuke és Kuwabara is ugyanazon a véleményen voltak. Kuwabara elszántan állt fel és ökölbeszorítva kezét mondta:

 

- Ezt az ügyet pont nekünk találták ki. Kurama megleljük az unokatesód, vagy ne legyen a nevem Kazuma Kuwabara.

 

- Én lennék a legboldogabb, ha nevet váltanál. Hoppá, bocs Kurama, nem úgy értettem.

 

Szegény Seryou elpirulva kullogott át egy másik szobába. Kazuma még mindig ugyanúgy állt mint eddig, mintha meg se hallotta volna nővére beköpését. Hirtelen Kuramára nézett.

 

- Jó, és hol él a nagynénéd? – kérdezte

 

- Amerikában. Holnapra foglalok helyet a legelső gépre ami az Államokba megy.

 

- Váu, gyere Urameshi, össze kell pakoljunk. Vár ránk Washington, Los Angeles, New York. Szuper.

 

- Fiúk! – kiálltott utánnuk Kurama, kicsit zavartan, de már nem hallották. - ...nem épp úgy van ahogy gondoljátok...

 

- Hagyd Kurama, majd holnap elmondod nekik. – nyugtatta Keiko.

 

Kurama leintette a fiúkat. Igaza van Keikónak, mit törje magát fölösleges magyarázkodással, majd holnap úgyis mindent megtudnak.

 

Hihetetlen sebességgel telt el az a nap. Másnap reggel Kurama egy elég alacsony, cowboy kalapos fickóval állt a reptéren. Urameshi és Kuwabara egyszerre érkeztek meg. A kalapos fickó háttal állt nekik. Kuwabara letört képpel lépett Kuramához és a srácra mutatott ujjával. Kurama elmosolyodott. Erre Kuwabara felemelte a fiút és Kurama képébe nyomta.

 

- Ő valami rokonod?

 

- Nem... – felelt a kalapos - ...de te halott leszel, ha nem teszel le azonnal.

 

- Hiei... - azt se tudta, hogyan tegye le. – neked nem az alvilágban van a helyed?

 

- Ha Kurama eredményeket akar, akkor muszáj vigyen egy ép elméjűt is magával, ti ketten csak hülyeségeket csináltok.

 

- Jól van na. Látom még nem sikerült összegyere Mukuróval.

 

- Mi közöd hozzá Urameshi?!

 

Majd fellökte Yusukét úgy ordított a képébe. Kurama kettőjük közé lépett.

 

- Ne öljétek már meg egymást ilyen hamar. Megkérnélek mindannyiótokat, hogy ezentúl Suichinak szólítsatok, vagy Minaminónak, semmi esetre sem akarom meghallani a Kurama nevet.

 

- Ok. – felelték egyszerre.

 

- Na de, hova is megyünk pontosan? – kérdezte Yusuke.

 

- Black Bandit City-be.

 

- Szép, még azt se tudja, hogy hova megyünk. – mondta Hiei ölbetett kézzel.

 

- Jól van, na...és az hol van? – kérdezte kínosan mosolyogva Yusuke

 

- Texasban.

 

Yusuke és Kuwabara majdnem hanyatt dőltek.

 

- Azt hittem, hogy Floridába, esetleg New Yorkba vagy valami normális helyre megyünk, nem pont az iszákos tehenész fiúk és a tehénlepények világába... – ezer számra jöttek elő a közkedvelt animékben használt cseppecskék Kuwabara fején.