Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. Találkozás két égiharcossal

 

A lezuhant repülő lassacskán abbahagyta a füstölgést. Mikor Hana visszaért, igaz, hogy még füstölt, de már felég sem olyan fekete füstte, mint amikor otthagyták. Shinót és a szerzetest a gép hátuljánál találta. Épp takarították a lomokat. A lány nem állta meg, hogy bele ne kössön Enlai-ba.

- Mégsem mentél el, pedig annyira pattogtál.

- Érdekel a kislány sorsa, ha már téged hidegen hagy.

- Nem érzek szimpátiát sem a cuki kisállatok, sem az angyali pofikájú kislányok iránt.

- Igazi anya tipus... te is csak divatból fogadnál örökbe egy gyereket.

- Előbb akasztanám fel magam az utamba kerülő legelső fára.

- Hana drága – szólt közbe Shino, beleunva a „szerelmesek” vitájába -, csak azért jöttél, hogy bájcsevegj segítőkész barátunkkal, vagy lennél szíves segíteni is.

- Okuda sensei meg gondolom megint bezárkózott kabinjába...

- Okuda sensei a kislány sebeit látja el.

- Felcsaptunk bébicsőszöknek. Holnap meg már cserkész kosztümben fogok sütit árulni a helybeklieknek...azután meg körülüljük a szemétből gyújtott tábortüzet és tábori dalokat fogunk énekelni, igazam van?

- Shino-kun, ez a nő biztosan eszénél van?

- Szokj hozzá, Hana már csak ilyen.

- Értem...

- Ne izgulj, az apjától örökölte.

- Jó véleménnyel vagy az öcsédről.

- Ha egyszer őt örökölted, bár kicsi korodban nem voltál egyáltalán antiszociális...

- Miért most az vagyok?

- Néha nagyon úgy tűnik.

Enlai csillogó szemekkel nézte a Hana és nagybátyja közti szócsatározást. Annyira szerette volna látni, hogy vajon a nagybátyjának is nekimengy az ifjú szépség, csakhát azt nem tudta, hogy Shino és unokahúga között az ilyenfajta beszélgetések hétköznapiak, úgyhogy nem láthatott verekedést, pedig annyira vágyakozott rá. Igaz bunyót nem, de érdekes fordulatban, abban rsze lehetett. A semmiből egy nő került el. Egy középkorú, kerek idomokkal megáldott nő volt. Amikor Hanára nézett valahogy meglepődöttség futott át az arcán. Hát akár Hana reakciójától is megriadhatott volna, mert a lány, amint felfigyelt ismeretlen vendégükre, egyből fegyvert ragadott. Shino azonban rászólt a lányra.

- Hana tedd el, a hölgy nem tűnik ellenséges szándékúnak.

- Ó elnézést, hogy így magukra török, de keresek valakit. A nevem Taruma és egy kisfiút keresek. Sötét szürke köpenyt viselt, banra nadrággal és fekete csizmával, kissé félős, de nagyon kedves. 12 éves... nem látták véletlenül?

- Nem. Komolyan a kölyköt kereste?

- Hana, fogd már vissza magadat.

- Shino nyisd már ki a szemedet, ez a nő csak úgy besétált egy roncsba!

- Ha egy gyereket keresnék én is bemennék akárhány roncsba, ami az utamba kerül – vágta rá habozás nélkül Enlai.

- Bocsánat asszonyom – lépett a nő elé Shino -, kérem jöjjön velem, megkérdem a többiektől, hátha látták a fiúcskát.

- Köszönöm uram...

- Kérem.

Shino nem tétovázott, elkísérte a nőt a főnöke kabinjába, ahol utoljára hagyta a csapat maradék részét. Kopogott majd belépett. Odabent csak Mónika ült, ölében a vadászgörénnyel. Mellette a díványon a kislány aludt, akire vadásztak a hokkani katonák. Taruma, avagy Inami csak nézett mindenen meglepődve. Olyan helyet mint az (még romosan is) soha életében nem látott.

- Móni, a hölgy egy kisfiút keres. Nem jött erre véletlenül?

- Öhm...Egy jóhúsban levő, barna hajú kisfiúról van szó, akinél egy kőbábú is volt?

- Igen, ő kelett legyen, Zaara a neve.

- Nekem úgy rémlik, mintha Hatsuinak hívták volna...

- Igen, igen, mostmár biztos, hogy róla van szó.

- Okuda sensei elvitte a mosdóba, kimosni a sebét. Ez a görény megharapta, amikor a kislány közelébe ment. Hölgyem... egy pillanatra kérem várjon, ezt a gyermeket véletlenül nem ismeri?

Inami a kislányhoz lépett. Az eddig alvó vadászgörénynek kipattantak a szemei és vicsorogva a nő útjába állt. Mona lehajolt hozzá és felemelte. Bár a lány lefogta, az állat tovább morgott. A nő megnézte a kislányt, de megcsóválta a fejét.

- Sajnálom, nem ismerem a gyermeket, de ezután a pepitamintás ruhadarab után esküdni mernék rá, hogy ő is az Urutai klán tagja.

- Sosem hallottam még róluk.

- Ennek az erdőnek a mélyén élnek. Ha megbocsájt, megnézném Hatsuit, utánna...ha még szeretné mesélek az Urutai klánról.

- Shino, maradj te a kicsi mellett én elkísérem a vendégünket.

Mona felállt és elindult a nő felé. A vadászgörény azonban nem tűrt meg mást a gyerek közelében csakis a magyar egyetemistát, úgyhogy Shino elé ugrott és morogni kezdett, de úgyhogy a szőrét is összeborzolta dühében. Addig vicsorgott, amíg Mónika vissza nem ült a kislány mellé, akkor megnyugodott és visszatelepedett a lány ölébe, majd újra álomba szenderült. Inami elmosolyodott, majd Shino kíséretében a fürdőig mentek. Még be se kellett menjenek, mivel Okuda professzor odakint kötötte be a kisfiú jobb tenyerét. Már a kötözéssel teljesen megvolt, mikor váratlanul egy vadidegen nő hajolt le melléjük.

- Hatsui jól vagy? – kérdezte Inami.

- Igen, kutya bajom, csak megharapott egy állat, de a bácsi kitisztította a sebemet.

- Elnézést uram, be sem mutatkoztam, a nevem Taruma. – nyújtott kezet Inami

- Üdvözlöm hölgyem, az én nevem Einosuke, örülök a szerencsének.

A férfi kézcsókot adott a nőnek, majd felállt és felsegítette a kisfiút.

- Ahogy látom ért a gyerekekhez.

- Még nincs sajátom, de szeretem a gyerekeket. Shino most meg min mosolyogsz?

- Semmin... csak jó, hogy Hana nincs a közelben, még a végén Eiko Jackson-nak nevezné magát a hátánál.

- Vajon kitől örökölte a mocskos fantáziáját...

- Hát nem a nagybátyjától, az szent. Remélem sensei nem sértődött meg, csak tréfáltam.

- Nem, dehogy.

- Ha nem baj, visszamennék Hanáékhoz. Ahogy álltak a dolgok, lehet, hogy Enlai barátunkat darabokban fogom kiszedni drága unokahúgom karmai közül.

Elbúcsúzott vendégeiktől, majd távozott. A két fiatalhoz igyekezett. Azok már nagy részt feltakarították a szemetet. Látta, hogy nem ölik egymást, emiatt nem is zavarta meg őket, inkább titokban távozott a gépről és ő is körülnézett kicsit. Okuda professzor eközben a két idegennel visszament abba a kabinba, ahol Mona és a titokzatos kislány voltak. A gyerek kezdett magához térni. Inami is odament és lehajolt hozzá. A görény is aktivált, de Inamit valamiért nem támadta meg, de azért a gyerek és a seishi mellé telepedett. A kicsi felnyitotta óriási lilás fényben úszó szemeit. Monát látta meg először.

- Hol a mama? – kérdezte.

- ...egy jobb helyen – felelt Mona.

- De hol? Vigyetek engem is oda, vele akarok lenni!

- Nem lehet...oda ahova ment, te még nem mehetsz, de majd idővel, jóval később találkozni fogtok.

- Anya nem hagyna itt, ő sosem!

- Mi ez a rikácsolás? – rontott be Hana – Esküszöm mintha egy rossz kappanoperát hallanék. Bla-bla-bla, brü-hü-hü... ez hallatszik odakintről.

Mindenki felé fordult, igen dühös arccal méghozzá. Egyedül a kislány kellett átnézzen Mona vállán, hogy megláthassa, ki is lépett be. A fekete haj és a még feketébb kabát láttán felsikított. Mónika átölelte, hogy megnyugtassa.

- Basszuskulcs, ez ám a rinyagép. Most meg mi baja van?

- Valószínűleg pont te! – kiáltott hátra Mónika – légy szíves távozz, amíg a görény rád nem támad.

- Próbálja meg és szitává lövöm azt a büdös dögöt.

- Hana san, kérlek távozz, a kislány most vesztette el az anyját, nem hiányzik, hogy még te is itt pofátlankodj.

- Nagy dolog Okuda sensei, nekem sincsenek szüleim, mégis vidáman megvagyok.

- Hogy értette a bácsi, hogy elvesztettem a mamát? – gyűrte le könnyeit a gyermek.

- Csak úgy kölyök, hogy az anyád meghalt, bekampecolt, feldobta a talpát, távozott az élők sorából! – kiáltotta Hana kifelé menet.

Mona elengedte a gyereket és barátnője után ment. Becsapta az ajtót maga után. Odakint többször a lány után kiáltott mire az megállt. Egyetlen szót sem szólt hozzá, csak lekevert neki egy pofont. Azután szólalt csak meg.

- Szívtelen vagy, mondták már? Ez a gyerek nincs több 8 évesnél és te így beszélsz vele?

- Szükség lenne rád, hogy megjavítsd ezt a romhalmazt, és húzzunk innen a sárba, ahelyett meg azt a rohadt kis kölyköt babusgatod. Én nem vagyok szívtelen, csak tisztán látom a dolgokat. Zsoldosok vadásznak a gyerekre, ha kiderül, hogy itt van, gondolod nem ölnek meg minket is. Hát kösz, én nem kockáztatom az életem egy ilyen rinyagép miatt. A pofon miatt pedig még később számolunk!

Mónika pironkodva szorongatta azt a kezét, amivel a pofont adta. Nem értette miért pirult el, hisz a pofon jogos volt. Azt se hitte volna soha sem, hogy legjobb barátnője ilyen jégszívű legyen. Ő csakazért is visszament a kicsihez. Inami közben egy altató dallal újra álomba szenderítette a kislányt. Megsimogatta a fekete haját, majd felállt. Ránézett a vele szemben űlő professzorra, aki mellett Hatsui is ott ült. Félig a profeszornak dőlve.

- Menjen csak – súgta a férfi halkan.

Inami bólintott és elindult Mónika felé. Kimentek a gépből és egy kidőlt fára ülve hosszas beszélgetésbe kezdtek.