Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. fejezet

 

 Négy hősünk halkan lépdelve, minden apró neszre nagy odafigyelést fordítva bandukolt lefelé a lépcsőn. Bár a nesztelen surranást némiképp akadályozta a magas sarkúik kopogása, így csak remélni tudták, hogy a nagy valószínűséggel létező őrségnek ez nem kelti fel a figyelmét.

 

Nem sokkal később leértek a lépcsősor aljára. Itt egy fáklyákkal szegélyezett folyosó fogadta őket. A levegőben áporodott, nedves szag terjengett.

 

- Mi a fene lehet ez a hely?- tekingetett körbe Kuwabara.

 

- Szerintem ez egy barlangrendszer lehetett eredetileg, amit egy kicsit átalakítottak, hogy elláthassa a megfelelő funkciókat.- jött a válasz Kuramától.- Igazán remek ötlet, megjegyzem. Bárki is ennek az egésznek a kitervelője, biztos, hogy nem kispályás. – a többiek egy bólintással jelezték, hogy egyetértenek.

 

- Mindenesetre furcsa, hogy eddig senkivel nem találkoztunk. Azért vigyázhatnának jobban is a rejtekhelyükre!- jegyezte meg néhány perccel később Yusuke.

 

Megint csak biccentés volt a válasz a többiektől. De már nem kellett sokáig várnia kis csapatunknak arra, hogy összefussanak valakivel. De ez nem feltétlenül volt kellemes. A folyosó egyszer csak véget ért és a jobb oldalon egy terembe torkollott. Innen azonban beszélgetés hangja szűrődött ki. Urameshi és társai a falhoz lapultak és óvatosan kikémleltek onnan. A terem viszonylag nagy volt, sötét, hőseink rejtekhelyével átlósan, pedig egy másik terem bejáratát lehetett látni. Mindannyian biztosan tudták, hogy arra kell továbbmenniük. De a terem, amit inkább szobának lehetne nevezni, közepén egy asztal és néhány szék foglalt helyet, ennél, pedig négy szörny ült. Ezzel nem is lett volna baj, kis csapatunk nyilvánvalóan meg tudott volna birkózni négy átlagos szörnnyel. Ebből a négyből három az említett csoportba tartozott, de a negyedikkel már gondok akadtak. Az ugyanis nem volt ismeretlen hőseink számára és neki sem ők. Mivel az nem más volt, mint Hiei.

 

„Hát ez remek!”- gondolta magában detektívünk.-„Most aztán mit csináljunk? Hieiel nem tudjuk megetetni, hogy csak a szórakoztatásukra érkezett szajhák vagyunk! Kiállni meg nem kéne ellene, mert nem lenne jó, ha bármi baja esne, ráadásul akkor már nem tudnánk tovább észrevétlenek maradni! De hát akkor mégis mi legyen? Tovább kell mennünk!”- a többiek is átlátták a problémát, és mindannyian a lehető legjobb megoldáson gondolkodtak, de a nyílt támadáson kívül semmi nem jutott az eszükbe. Ám ekkor Kotono megszólalt:

 

- Bízzátok rám az ügyet! Majd én megoldom!

 

- Mi az ötleted?- nézett rá hősünk érdeklődve.

 

- Én elterelem a figyelmüket, ti meg ezt kihasználva továbbmentek.

 

Ennyi.

 

- De egyszerre akarod mind a négyet lefoglalni?- Kuwabara úgy nézett rá, mintha a lány nem lenne normális.

 

- Nem.- vetette a kérdezőre a démon jeges pillantását.- Bőven elég csak az egyiket. A másik három elég hülye ahhoz, hogy simán átvágjátok a fejüket.- Kurama erre ijedten kapta fel a fejét:

 

- Koto, ezt nem csinálhatod!

 

- De igen. Vagy tudsz valami jobb megoldást?- vetette oda a démonlány.

 

- Látom, nem tudlak eltéríteni.- sóhajtott fel lemondóan az.- De azt ugye tudod, hogy a tűzzel játszol? Amire készülsz az nagyon veszélyes!

 

- Ezzel is számoltam.- jött a felelet. Ezután Yusukéhoz fordult.- De ajánlom, hogy igyekezzetek hatástalanítani azt a követ!- Urameshi csak ekkor kezdett gyanakodni:

 

- Várjunk csak! Mire készülsz?- de Koto elengedte a kérdést a füle mellett és mielőtt még elindult volna, a következő szavakat intézte a társaihoz:

 

- Majd jelzek, ha indulhattok!- azzal kilépett a rejtekhelyéről.

 

Egyenesen a szörnyek felé vette az útját. Az ajtóval szemben ülő rusnyaság vette őt észre először. Föl is ugrott és a lány elé lépett:

 

- Hé, cicám, mit akarsz itt?- Kotono próbált nem tudomást venni a stírölő pillantásról, de nehezen ment. Mégis a lehető legkifejezéstelenebb hangon szólalt meg:

 

- Vele akarok beszélni.- és a fejével Hiei felé bökött. Az, a másik két szörnnyel egyetemben még nem vette észre őt, feltételezhetően nem is érdekelte őket az, hogy valaki behatolt az épületbe, valószínűleg a társuk úgyis értesíti őket, ha segítségre lenne szüksége. Ekkor a szörny megfordult és odakiáltott a tűzdémonnak:

 

- Hé, főnök! Ez a pipi veled akar beszélni!- a fiú a többi szörnnyel egyetemben odafordult és végigmérte a lányt.

 

- Rendben van.- bólintott a társának, aki erre engedelmesen arrébblépett a démonlány útjából. Az, közelebb ment és az asztaltól néhány méternyi távolságban megállt.

 

- Meglep, hogy itt látlak, ráadásul így, Koto.- Hiei folyamatosan jártatatta rajta a tekintetét és mondandója közben kajánul elvigyorodott.- Mit akarsz tőlem?- a lánynak szabályosan felfordult a gyomra ettől a stílustól, de nem mutatta ki. Sőt, minden önuralmát megfeszítve odament az asztalhoz, ráült, keresztbetette a lábát és félredobta a haját, miközben a tűzdémon szemébe nézett.

 

- Csak tudod, van valami, amiről beszélnünk kéne.- a mondandója közepén megnyalta a száját.- Már régen esedékes lenne ezt megbeszélni, tudod.- igyekezett a lehető legcsábítóbban nézni és beszélni.

 

Tisztában volt vele, hogy lényegében mindegy, hogy mit mond, a fiú úgyse arra figyel.

 

- Hallgatlak.- felelte erre Hiei. Kotono ekkor felállt és közelebb lépett a tűzdémonhoz. Egy pillanatra a szemébe nézett aztán merész lépésre szánta el magát. A fiú lábait az asztalon nyugtatta, a kezét, pedig karba tette. Koto ezt használta ki. Szemtelenül az ölébe ült. Hiei persze nem fejezett ki rosszallást ezzel kapcsolatban. A kezét a lány karjára tette és továbbra is pimaszul méregette. A rókadémon a tűzdémon füléhez hajolt és úgy suttogta:

 

- Akkor megbeszéljük a dolgot?- közben megeresztett egy vadító mosolyt. A fiú arcán önelégült vigyor terült el és így válaszolt:

 

- Miről is van szó? Kifejtenéd?- Kotono, bár a hideg futkosott a hátán ettől az egésztől, visszamosolygott és elkezdte csókolgatni Hiei arcát.

 

Egészen a szája szögletétől indult és úgy haladt a füléig. Mikor idáig elért a tűzdémon fülcimpáját kezdte harapdálni, néha pajkosan belenyalt a fülébe. Valójában visszataszítónak találta az egész helyzetet, de úgy gondolta inkább a fiút, mint mást. Valódi érzelmeit azonban nagyon jól palástolta. Persze nem feledkezett meg róla, miért is csinálja ezt az egészet. Tisztában volt vele, hogy Hiei most már nem foglalkozik a külvilággal, tehát szabad az út Yusukéék előtt. Ki is nyitotta a szemét és társai rejtekhelye felé pillantott, Kurama, aki már elég régóta ismerte őt, egyből megértette a jelzést és intett a többieknek is, hogy kövessék. A kis csapat a lehető leghalkabban surrant át a helyiségen. A következő terem üres volt és egy újabb folyosóra vezetett.

 

- Fú, hát ez nagyon durva volt! Ilyet csinálni!- jegyezte meg Kuwabara elképedten. Mert hát ugye ők is végignézték az előbbi jelenetet.

 

- Az igaz, de hát nem volt más választása.- tette hozzá Yusuke.

 

- De akkor se kellett volna pont neki ilyeneket csinálni!- vetette ellen a vörös hajú fiú.

 

- Miért, te talán megtetted volna helyette?- nézett rá szúrósan Urameshi.

 

- Fúj, hagyj már békén, te idióta! Most egy hétig rémálmaim lesznek miattad!- rivallt rá a barátja.

 

- Fiúk, kérlek!- szólt rájuk Kurama.- Szorít az idő! Most meg már végképp! Sietnünk kell, már csak Koto miatt is!

 

- Úgy van!- helyeselt detektívünk.- Menjünk! Ideje visszaszerezni azt a követ és jól fenékbe rugdosni azt, aki ezt az egész felfordulást okozta! Nyomás, srácok!- azzal futásnak eredtek.

 

Hőseink tehát behatoltak az ellenség rejtekhelyére, de még mielőtt eljutottak volna a legfőbb ellenségükhöz, máris számos nem várt nehézséggel kellett megbirkózniuk, ami csak nagy kockázatok vállalásával sikerült, többek között hátra kellett hagyniuk Kotonot. Vajon milyen kilátásai vannak így a győzelemre Yusukénak és társainak? Sikerül-e időben megoldaniuk az ügyet? Hamarosan megtudjuk!