Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. fejezet

 

 

Mind a négyen döbbenten meredtek az előttük álló hatalmas tükörre. Mint azt mindenki tudja már régóta, ha belenéz a tükörbe, saját magát fogja látni. Hőseink is ugyanebben a hitben éltek, egészen mostanáig. Ők ugyanis az előttük álló példányban négy, kissé könnyűvérűnek tetsző leányzót láttak. Egyszerűen képtelenek voltak elhinni, hogy amit látnak az a saját képmásuk. Hiszen annyira mások! Persze ha jobban megnézzük, egyikük- másikuk még mutat valamiféle hasonlóságot azzal, aki valaha volt, na de mégis… Meg kell vallani, Yukináék igencsak jó munkát végeztek, hisz még ők maguk is alig ismerték fel saját magukat!

 

- Hát ez… ez… ez kész!- Yusuke jutott először szóhoz a döbbenettől, de még neki sem sikerült semmi értelmeset kinyögnie. Ő a tükörben egy lila magas sarkút, térdzoknit, farmerszoknyát és ujjatlan fehér topot viselő lányt látott a tükörben, akinek két copfba fogott, hosszú fekete haját egy rózsaszín sapka fedte. Próbálta felfedezni a hasonlóságot saját maga és eme lány között, de a haja és a szeme színén kívül nem sokat talált.

 

- Jól mondod!- helyeselt barátja, Kuwabara, aki a tőle megszokott, bamba képpel meredt a tükörre. Ám kivételesen ez az arckifejezés nem volt megalapozatlan. Ahol általában a képmását szokta látni, most egy hosszú, vörös hajú, csillogó rózsaszín felsőbe, fehér miniszoknyába és a felsővel megegyező színű harisnyába, valamint szintén fehér magas sarkú cipőbe öltözött lány állt. Talán itt azonban egyértelműbb volt a helyzet, mint Urameshi esetében, ugyanis az értetlen ábrázatot még a tonna smink sem tudta elfedni. De mindenki sokkal jobban meg volt hökkenve, minthogy ezt egy szurkálódó megjegyzés keretei között a fiú szemére vesse.

 

- Nos… azt hiszem, jó munkát végeztetek…- még Kurama is csak nehezen volt képes egy értelmes mondatot kipréselni magából.

 

- Köszönjük Kurama úrfi… vagy inkább kisasszony?- mosolyodott el a hótündér kissé pajkosan. Valóban, az előtte álló, csillogó fekete felsőt és pont ugyanilyen harisnyához párducmintás miniszoknyát és magas sarkút hordó személy, akinek rózsaszín haja a feje tetején kontyba volt kötve úgy, hogy egy elülső tincs szabadon maradt, inkább emlékeztetett egy csinos lányra, mint erős harcosra. A negyedik „páciens”, Kotono csak állt szótlanul a tükör előtt és magát méregette. Neki nem voltak olyan nehézségei, mint a többieknek, tökéletesen tisztában volt vele, hogy akit lát, az, saját maga, egész felismerhető maradt nem csak maga, de mások számára is. Egy fehér felső és egy kék-fekete kockás miniszoknya volt rajta, ehhez, pedig fekete, lyukacsos harisnya, fehér térdzokni és magas szárú cipő. Rá nem lehetett magas sarkút adni, bár Yukina és Botan nagyon szerette volna. Nem is egyszer próbálkoztak vele, de miután ötször végignyalt a padlón, belátták, hogy reménytelen és más megoldást kerestek. A hajával nem sok mindent engedett kezdeni, mindössze megmosták, kifésülték és valahogy, mégis beleerőltettek egy rózsaszín csíkot a jobb oldalra. Bár nem mondott most semmit, de véleménye természetesen volt, mindenesetre, ha nehezen is, valahogy mégis sikerült visszafognia magát.

 

- Szerintem most, hogy kigyönyörködtétek magatokat az új külsőtökben, ideje visszaindulni. Még fél óra és lassan besötétedik!- azzal a kis hótündér, nyomában a négy jómadárral Genkai kunyhója felé vette az irányt. Az idős mester igencsak elégedett volt az eredménnyel:

 

- Azt hiszem, senki sem csinálhatta volna jobban, lányom! Ha már ezt a hármat képes voltál így megnevelni egy délután alatt!- a fejével

 

Yusuke, Kuwabara és Kotono felé bökött. Yukina csak szerényen megköszönte a dicséretet és kissé elpirult az elismerő szavak hallatán. Az anyó ekkor a négy harcoshoz fordult.- De a ti feladatotok még nem ért véget! Sőt, mondhatni csak most kezdődik igazán! Ideje visszamennetek a szörnyek rejtekhelyére! Mindjárt besötétedik! Nyomás! De el ne hibázzátok nekem! Ne csináljatok semmi ostobaságot, világos? Főleg te vigyázz, te bolond kölyök!- nézett az utolsó mondatnál a detektívre.

 

- Jól van, na! Miért kell folyton engem szekálnod? A többieket miért nem szekírozott ennyit? Miért csak engem?- kapta fel a vizet hősünk.

 

- Azért, mert te vagy a legfelelőtlenebb! Ráadásul te vagy a tanítványom és nem ők! Most pedig fölösleges locsogás helyett inkább indulj már!- és becsapta az ajtót a fiú orra előtt.

 

- Vén banya!- morogta az, az orra alatt, miközben elindultak. Alig negyedóra múlva már a raktár előtt álltak. Míg átvágtak a városon, jó néhányan megbámulták őket, sőt egy szemtelen hajléktalan még meg is kérdezte:

 

- Hé, cicusok, mennyi a tarifátok?- Yusuke és Kuwabara idiótán néztek egymásra, majd gonosz vigyor ült ki az arcukra. De még mielőtt bármit is tehettek volna, Kurama gyorsan továbbrángatta őket. Nem a fiúktól félt, még csak nem is a hajléktalantól, de Koto reakciójától már annál inkább. A démonlány ugyanis megállt, ökölbe szorította a kezét és ridegen nézett a fal tövében ülő férfira. Az egykori bandita tisztában volt vele, hogy ez semmi jót nem jelent. Menet közben a lány mellé is lépett és a következő szavakat intézte hozzá:

 

- Higgadj le, jó? Ne gyilkolj feleslegesen! Nem ítélheted őt el azért, amit mondott! Visszataszító, igen, de ne felejtsd el azt sem, hogy most mi minek látszunk!

 

- Velem akkor se beszélhet senki így!- sziszegte a fogai közt a megszólított.

 

- Pedig muszáj leszel elviselni, mert a szörnyek sem fognak másként!- nézett rá nagyon komolyan Kurama.- Egyik sem! Amúgy felkészültél már a Hieiel való találkozására? Mert ő biztos fel fog ismerni, ha meglát!- a lány hirtelen összerezzent. Tudta, hogy ha csak lehet, el kell kerülnie azt, hogy összefusson a tűzdémonnal. Eddig is tisztában volt vele, hogy nagy valószínűséggel az, fel fogja ismerni, pont ezért nem lenne ajánlatos a dolog. Mindenesetre nem adott választ erre a kérdésre, de egykori bandafőnöke láthatóan nem is várt rá. Tehát, most kanyarodjunk vissza a raktárépülethez! Yusuke és csapata ismét a raktárépületet nézték éppúgy, mint néhány órával ezelőtt, de most alig emlékeztettek akkori önmagukra.

 

- Tehát srácok, úgy érzem, most már tényleg nincs más hátra, mint előre, úgyhogy nyomás!- jelentette ki hősünk és ezzel a kis csapat elindult. Az épület ajtaja nyikorogva feltárult beengedve mindenre elszánt hőseinket. Ám amint szemük megszokta a félhomályt, döbbenten pillantottak körbe. A helyiség ugyanis teljesen üres volt!

 

Illetve voltak dobozok halomba rakva, meg rakodó gépek, de csak éppen ugyanúgy nézett ki, mint bármely másik elhagyatott raktár.

 

- Lehetséges volna, hogy az a szörny direkt félrevezetett minket és nem is ez a búvóhelyük?- tűnődött tanácstalanul Yusuke.

 

- Nem, ahhoz az a szörny túl hülye volt, hogy ilyesmi az eszébe jusson!-rázta meg a fejét Kotono.

 

- Igazán? Akkor mégis mivel magyarázod ezt? Talán láthatatlanná váltak a szörnyek, vagy mi van? Mert én itt egyet sem látok!- vágta oda neki ingerülten Kuwabara.

 

- Nem.- felelte Koto hűvösen.- Szerintem valóban ez a búvóhelyük, vagy legalábbis innen lehet megközelíteni.

 

- Ezzel mire célzol?- nézett rá Urameshi értetlenül.

 

- Véleményem szerint Koto arra gondol, hogy van itt valamiféle titkos ajtó, amin át a valódi rejtekhelyre juthatunk.- vette át a szót Kurama.

 

- Hát az, nagyszerű!- morogta Kuwabara.- És mégis hol van ez az ajtó, okostojások!

 

- Azt meg kell keresni.- jött a válasz a démonlánytól.

 

- Remek!- morgolódott tovább Kazuma.- Akkor jó keresést, mert, hogy én nem fogok itt kutatgatni az, tuti! Sok sikert, én addig pihenek egy kicsit!- azzal nekitámaszkodott egy halom doboznak. De a rakás nem állt elég stabilan ahhoz, hogy megtartsa a fiú súlyát és nagy robajjal összedőlt. Kuwabara pedig, mivel elvesztette az egyensúlyát, hogy mentse a menthetőt, dobbantott egy nagyot az egyik lábával ott, ahol az előbb a dobozok álltak, miközben megpróbált állva maradni. Persze nem sikerült neki és egy hatalmasat esett. Még nem tért magához egészen a történtek után, amikor a következőket hallotta társaitól:

 

- Nahát Kuwabara, azt hiszem, nem is kell tovább keresni, mivel te megtaláltad nekünk!- fűzte a történtekhez Kurama.

 

- Ki hitte volna, hogy egy nap még ilyen jól fog jönni a bénaságod!- pimaszkodott Urameshi. Kuwabara ügyetlenségének köszönhetően ugyanis feltárt egy titkos csapóajtót, ami minden valószínűség szerint a keresett rejtekhelyre vezetett. Kis csapatunk nem is teketóriázott sokat, hanem elindult a csapóajtó mögött rejlő lépcsőn lefelé.

 

- Te nem jössz Kuwabara?- kérdezett vissza már csak úgy a válla fölött menetből Kurama. A fiú értetlen ábrázattal tekintett körbe, majd mikor felfedezte, hogy társai már rég eltűntek a titkos lépcsőn lefelé menet, hirtelen talpra ugrott és hatalmas kiáltozás közepette utánuk igyekezett:

 

- Hé, várjatok meg! Ne hagyjatok itt!

 

Kis csapatunk tehát egyre közelebb kerül a probléma megoldásához. Bár igencsak megváltozott külsővel, de a céljuk felé igyekeznek. De az igazi kihívás csak most következik. Vajon mi vár még hőseinkre?

 

Nemsokára kiderül!