Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. fejezet

 

 Yukina egy kis kunyhóféleségbe vezette újdonsült tanítványait.

 

- Mi ez a hely Yukina?- nézett vezetőjükre Yusuke.- Hová hoztál minket?

 

- Ez az én saját kis kuckóm, arra az esetre, ha egyedül szeretnék maradni. Tudjátok, a hótündéreknek néha szüksége van a magányra. Na meg nem akarok örökké Genkai mester nyakán lógni. Kazuma úrfi, neked tudnod kellene, hiszen te segítettél összetákolni.- nézett a vörös hajú fiúra a lány.

 

- Ja, igen, tényleg!- derült fel Kuwabara bamba ábrázata.- Hát hogy is felejthetném el, amikor az én Yukina kisasszonyomnak készült!

 

- Fogd már be, te marha!- mordult rá csöppet sem kedvesen Urameshi a barátjára.- Miért kell mindig ilyen hülyén viselkedned Yukina közelében?

 

- Mit mondtál?- kapta föl a fejét az és dühödten csörtetett a detektív felé.

 

- Yusuke, Kuwabara! Kérlek, hagyjátok abba a bohóckodást! Kevés az időnk!- szólt rájuk Kurama. A két fiú kicsit acsarogva nézett egymásra, de erőt vettek magukon és az alacsony hótündér felé fordultak mindannyian.

 

- Tehát, most, hogy végre idefigyeltek, kezdhetnénk is!- hangja végig kedves derűt sugárzott és folyamatosan mosolygott.- Azt gondoltam, hogy először a viselkedéseteket „tennénk helyre”, aztán a külsőtökkel is kezdünk valamit. Így mindenkinek megfelel?- és érdeklődve nézett végig a négy harcoson. Kotono morgott ugyan egy kicsit, de Kurama elejét véve egy esetleges goromba megjegyzésnek, halkan, hogy csak

 

a démon hallja, így szólt hozzá:

 

- Ne mondj semmit, kérlek! Yukina nagyon érzékeny lány, nem kellene megbántanod!- Koto ezt hallva csak enyhén felvonta a szemöldökét. Nem lehetett tudni, mi is erről a véleménye, mindenesetre csöndben maradt.

 

- Nos, rendben.- folytatta mosolyogva a hótündér.- Akkor talán kezdhetnénk is!- a tanácstalanul mellette álldogáló Botanhoz fordult.- Azt hiszem innentől tényleg szükségem lesz a segítségedre.

 

- Semmi gond! Végtére is ezért vagyok itt!- válaszolta kedvesen a révész.- Mondd csak, mit tehetek érted?

 

- Köszönöm, Botan kisasszony!- az alacsony lány folyamatosan mosolygott továbbra is.- Akkor lennél olyan kedves és hoznál öt széket?

 

- Természetesen! Máris!- és a kékhajú lány már szaladt is. Néhány perc múlva visszatért a székekkel, bár elég nehezen boldogult velük, hiszen egyszerre szerette volna bevonszolni mind az ötöt. Kurama, látva Botan erőlködését, úriemberhez méltóan, a segítségére sietett és át is vett az öt székből négyet. A révészlányt ez egy kicsit zavarba hozta, mivel a fiú gyakorlatilag átvállalta így a munka oroszlánrészét, de mégis jól esett neki a figyelmesség:

 

- Kö… köszönöm.- dadogta idegesen.

 

- Nagyon szívesen. Igazán semmiség!- az egykori bandita a lányra mosolygott, aki ettől fülig pirult. Gyorsan vissza is slisszolt Yukinához, hogy senki se vegye észre lányos zavarát.

 

- Jól van.- kezdte a hótündér.- Most, hogy minden itt van, kezdjük is el!

 

Az első lépés az, hogy megtanuljátok, hogyan kell menni és leülni.

 

- Menni és leülni?- értetlenkedett hősünk.- De hát én azt már kb. másfél éves koromban megtanultam!

 

- Jaj, te marha!- tört ki Botan.- De hogy? Úgy csörtetsz mikor mész, mint egy tank! És úgy dobod le magad a székre, mint egy zsák krumpli! Mégis ki hinné el így rólad, hogy nő vagy?

 

- Hiszen nem is vagyok az!- feleselt Yusuke.

 

- Semmi gond!- szakította őket félbe kedvesen Yukina.- Azért vagyunk itt, hogy ezt is megtanuljuk!- azzal megfogta a saját székét, és pár méterrel odébb rakta.- Tehát, kezdjük is el! Nézzük először a járást! Ha azt akarjátok, hogy a szörnyek felfigyeljenek rátok, akkor a következőképp kell mozognotok: először is mindig lépjetek járás közben a lábatokkal közvetlenül a másik elé, így!- és sétálni kezdett a többieknek háttal, hogy láthassák a mozdulatot. A három fiú azonban csak nyál csorgatva meredt a lány, ringó csípőjére.- Na mire vártok, csináljátok utánam!- bíztatóan nézett rájuk. A fiúk kénytelen-kelletlen utánozták a mozdulatot. Yukina ekkor elindult, hogy megnézze az eredményt. Először Urameshihez lépett. A detektív a sarkát a másik cipője orrához érintette, vagyis gyakorlatilag tyúklépéseket tett.

 

- Ez egészen jó, Yusuke úrfi, látom, figyeltél arra, hogy egy vonalban legyen a két lábad, de ne lépj ilyen közel egymáshoz a két lábaddal, jó?- nézett rá a lány kedvesen.

 

- Aha, jó.- bólogatott hősünk kissé feszengve.

 

- Rajta, próbáld meg!- bíztatta Yukina. A fiú kelletlenül tett még néhány lépést, kínosan ügyelve, hogy ne menjen át tyúklépésbe.- Nagyszerű, így már sokkal jobb!- mosolygott rá a hótündér és továbblépett.

 

Kuwabara volt a következő. Ő mindent megtett, hogy a lehető legtökéletesebben hajtsa végre a feladatot, mert imponálni szeretett volna Yukinának. Ebből azonban az lett, hogy bekeresztezte a lábait és úgy lépegetett, mintha részeg lenne.

 

- Látom, hogy tényleg nagyon igyekszel Kazuma úrfi!- az alacsony lány szikrázó mosolya mindennél többet ért Kuwabara számára, ám a következő mondat egy kicsit letörte.- De egy vonalba lépj a két lábaddal, rendben?

 

- Oké.- felelte az, zavartan és megpróbált úgy tenni, ahogy a lány mondta. Láthatóan nagyon erősen koncentrált, de még így is eléggé csámpásra sikeredett.

 

- Látod, így már sokkal jobb!- mosolygott rá a hótündér, a fiú, pedig nagyon büszke volt magára, hogy mégsem olyan reménytelen eset, ám szerelme, bár nem akarattal, de letörte őt egy kissé. Ugyanis Botanhoz fordult.- Botan kisasszony, ne haragudj, de segítenél egy kicsit Kazuma úrfinak? Még szeretném megnézni a többieket is!- a révész bólintott, odalépett a vörös hajú fiúhoz és halkan magyarázni kezdett, sőt, bár nem örült neki, de be is kellett mutatnia a mozdulatot. Yusuke is látta ezt és igencsak füstölgött magában:

 

„Nafene! Ha egy kicsit bénább lettem volna, akkor előttem is ráznák a feneküket! Miért profitál ez a barom mindig a hülyeségeiből?”- eközben Yukina Kuramához ért.

 

- Nahát! Te tökéletesen csinálod!- dicsérte őt a lány.- Sehol egy apró hiba! Gratulálok!

 

- Látod, Kurama, én megmondtam!- kiáltotta oda neki Urameshi, majd szurkálódva hozzátette. - Ki hitte volna, hogy a feminin viselkedésed még jól jöhet?- Minamino ismét csak a detektívre pillantott és az máris elhallgatott. A hótündér ez idő alatt Kotonohoz ért. A démon csak tüntetően állt és nem volt hajlandó utánozni a lépéseket. De hősünk megmentette a helyzetet:

 

- Hé, Koto! Ne felejtsd el, hogy megígérted!- és hamiskás mosoly terült

 

el az arcán.

 

- Ezért még számolunk!- sziszegte a lány halkan, majd tett néhány

 

óvatos lépést. Csak nehezen tudta megtartani az egyensúlyát.

 

- Egész jó! Ügyes vagy, csak még gyakorolnod kell!- mondta neki Yukina kedvesen és visszament a kis csapat elé, hogy folytassa a tanítást.

 

- Akkor most vegyük hozzá a testtartást! Húzzátok ki magatokat és emeljétek magasra a fejeteket!- ezt is megmutatta, majd ismét körbejárt és kijavította a hibákat.

 

Miután ez elfogathatóan ment, átvették a leülést, aminek az elsajátítása szintén nem ment könnyen senkinek, Kuramát leszámítva. Ezt követően a koktélivást sajátították el, ez mindent összevetve elég jól ment. Leszámítva Kotot, aki nagyon nem volt hajlandó kecses kézmozdulatokkal, szívószállal, lassan kortyolgatni az italát, hanem egyszerűen megfogta a poharat és leöntötte az egészet a torkán.

 

- Ne, Kotono kisasszony, ne így!- szólt rá kedvesen Yukina.- Így csak maguk a szörnyek isznak, de neked így nem szabad!

 

- Nem érdekel!- vágta oda a démonlány.- Kit izgat? Én így akarom és kész! Különben pocsék íze van ennek a löttynek!- Kurama ezen most jót derült.

 

- Mi olyan vicces neked ezen?- nézett rá Kuwabara.

 

- Semmi.- mosolygott továbbra is a fiú.- Csak eszembe jutott, hogy mennyi goblinölőt gurított le Koto a torkán egy-egy sikeres rablásunk után. Az összes bandatagot simán az asztal alá ittam, anélkül, hogy ő akár csak egy kicsit is becsiccsentett volna. De csak az erős italokat szereti.

 

- A kis alkoholista!- nevetett hősünk.- Egyszer össze kéne ismertetni Chuval! Kíváncsi vagyok, melyikük bírna többet inni!- eközben Yukina valahogy megbirkózott Kotono ellenállásával és az beletörődött a sorsába.

 

- Rendben. Akkor még néhány plusz infó.- kezdett egy újabb „leckébe” a hótündér.- Mindig mosolyogjatok a szörnyekre és rebegtessétek a szempillátokat. Meg egyébként csináljatok olyan dolgokat, amikről úgy gondoljátok, hogy nektek tetszene, ha egy lány azt tenné! Most, hogy ezt megbeszéltük, ideje, hogy a külsőtökkel is kezdjünk valamit. Kotono kisasszony, te maradj itt, a többiek menjenek át a másik szobába, majd viszünk ruhákat!- és eltűntek Botannal együtt. Néhány percen belül egy kupac ruhával tértek vissza. Párat beadtak a fiúknak, ők, pedig Kotonoval maradtak. A fiúk öltözködés közben gyakran hallottak a szomszéd szobából ilyen kiáltozásokat:

 

- Nem, én ezt nem veszem fel! Az, ki van zárva! Én ilyet soha!- és ehhez hasonlók. Mikor végeztek, jelezték ezt Yukinának, aki átment egy rakat sminkcuccal és hajra való készítményekkel, hogy nőt varázsoljon belőlük. Ugyanezt megtette Kotoval is. Míg a lányok nem végeztek, paravánnal választották el a négyest egymástól. Miután az utolsó emberrel, aki a démonlány volt, is végeztek, a hótündér így szólt:

 

- Készen is vagyunk! Botan és én hoztunk egy tükröt. Háromra kiléphettek! Felkészültetek? Akkor rajta! Egy… kettő… HÁROM!- ekkor mindannyian kiléptek a paraván mögül… És ekkor egy hatalmas kiáltás rázta meg a környéket.