Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. fejezet

 

 Az ötös sietve szelte az utcákat. Mikor félórányi rohanás után elérték a keleti külvárost, tanácstalanul megtorpantak. A város ezen része

 

elhagyatott volt, éppen senki nem járt arra, csak néhány lerobbant, szánalmas hajléktalan üldögélt a falak mellett.

 

- Micsoda hátborzongató környék!- nyöszörögte Botan.

 

- Jól mondod. Nem szívesen járnék erre egyedül éjszaka!- csatlakozott hozzá Kuwabara. Yusukét azonban másféle gondok foglalkoztatták:

 

- És most merre tovább? Nem érzem egyetlen szörny jelenlétét sem.

 

- Ez azért van, mert a szörnyek nem olyan ostobák. Nem jönnek, ha nincs miért.- magyarázta Kurama.

 

- Akkor mit tegyünk?- kérdezte a révész. A kis csapat tagjai, csak tanácstalanul néztek egymásra.

 

- Én tudom.- szólalt meg váratlanul Kotono.

 

- Igen?- nézett rá szúrós szemmel Kuwabara.- És mit?

 

- Okot kell adni nekik arra, hogy jöjjenek.

 

- Hát, azt meg aztán, hogy?- a vörös hajú fiú szokásához híven igen bamba képet vágott.

 

- Igen, ez engem is érdekelne.- tette hozzá Urameshi.- Megosztanád velünk az ötletedet, Koto?

 

- Ha jól tudom, ezeknek most csak két dolog a fontos. Javítsatok ki, ha tévednék.

 

- Igen, legalábbis Koenma azt mondta.- bólogatott a detektív.-

 

Mondjuk, nem tudom, ugyanarra gondolunk-e.

 

- Nem nagyon lehet másra gondolni.- felelte a démon.

 

- Az már igaz.- mosolyodott el Shuitchi Minamino.- Koto elég sokáig élt a szörnyek között ahhoz, hogy ilyet még véletlenül se hibázzon el.

 

- Mondd már a tervet!- sürgette Kuwabara.

 

- Ez a terv igazán egyszerű, már rég kitalálhattátok volna magatoktól is.- kezdte a lány.- Csak szükség van a két dologból az egyikre. És mivel nem kéne vérontásba kezdeni, mert abból nem fogjuk megtudni a búvóhelyüket, marad a másik. Ahhoz, pedig minden adott. Megvan hozzá a csalétek: ő.- és Botan felé bökött a fejével.

 

- Tessék?- háborodott fel a kékhajú lány.- Miért én? Ugyanennyi erőből te is lehetnél! És még meg is tudnád magad védeni ellenük!

 

- Igen, ez jogos.- állt Botan pártjára Kuwabara.- Csak meg szeretnél szabadulni tőle, mi?

 

- Rajtam nem múlna.- felelte a démonlány tökéletes hidegvérrel.- De vannak szörnyek, akik hallották már a híremet és felismernének. Azon kívül nem elég nőies az öltözetem.

 

- Neked aztán van bőr a képeden.- sziszegte Kuwabara összeszorított foggal. Botan már reszketett, amit Kurama észrevett és bátorítóan a révész mellé lépett:

 

- Ne aggódj, a távolból vigyázunk rád! Nem engedjük, hogy bármi bajod essen!

 

- Tényleg? Ez rendes tőled… mármint tőletek.- javította ki magát zavartan. De az emberbőrbe bújt démon, úgy tűnt, nem tulajdonít ennek jelentőséget. Néhány perc múlva viszont a kékhajú lány azon kapta magát, hogy az utca közepén áll teljesen egyedül. Bár Minamino szavai az előbb némiképp megnyugtatták, most, annak ellenére, hogy tudta, a társai valahonnan a közelből figyelik és vigyáznak rád, mégis elfogta a félelem. De megemberelte magát és az előzetes megbeszélés szerint egyenes derékkal, magasra tartott fejjel, elindult. Abban állapodtak meg, hogy addig sétálgat itt, amíg fel nem bukkan egy szörny. Botan, bár tudta, hogy sok múlik ezen, abban reménykedett, hogy mindnek valami más dolga akad. Ez a környék szörnyek nélkül is elég bizarr volt és szeretett volna már innen elmenni. Már néhány perce sétálgatott így és már kezdett reménykedni, amikor három rusnya szörny jött vele szembe.

 

- Nahát, nahát! Mit látnak szemeim!- mondta az egyikük gunyorosan.

 

- Hová sietsz, kislány?- kérdezte a másik.

 

- Nem kellene egyedül mászkálnod egy ilyen veszélyes környéken.- tette még hozzá a harmadik, miközben kajánul elmosolyodott.

 

- De ne aggódj, majd mi elkísérünk!- szólalt meg ismét az első.

 

Mindhárom szörny vészesen közeledett a lányhoz. Botant elfogta a félelem:

 

„Mire várnak még Yusukéék? Gyertek már! Ezekkel szemben egyedül semmi esélyem!”- megpróbált hátrálni, de a szörnyek közrefogták.

 

- Ugyan kislány, nem kell félni!- a másodiknak megszólaló arcán önelégült mosoly terült el.- Hidd el, egyáltalán nem fog fájni!- a révész ezt már nem tudta elviselni, hiszen a szörnyek már egészen testközelben voltak. Kétségbeesetten felkiáltott:

 

- Segítség! Yusuke, hol vagytok már, segítsetek!- a szörnyek csak

 

gunyorosan fölnevettek, ám hamarosan elszállt a jókedvük.

 

Néhány másodpercen belül, ugyanis négy alak ugrott közéjük és a révészlány közé.

 

- Védtelen lányokat támadunk meg, mi?- szólalt meg az egyik, egy zselézett feketehajú, gonoszul vigyorogva.- Majd meglátjuk, hogy igazán milyen kemények vagytok!

 

- Ti kik vagytok?- kérdezte a harmadik.

 

- Nem tök mindegy?- vágott társa szavába az első.- Kinyírjuk őket, a lányt meg magunkkal visszük és kész!

 

- Ne felejtsétek el, hogy még véletlenül se öljétek meg mindet!- figyelmeztette a barátait Kurama halkan.

 

Mindannyian bólintottak és rohamra indultak. Néhány pillanattal később az egyik szörny holtan terült el a földön, a másik, pedig az egyik karját vesztette el.

 

„A fenébe!”- gondolta magában a harmadik szörny, aki eddig viszonylag sértetlenül megúszta.

 

-„Ennek a fele se tréfa! Kik ezek? Legjobb lesz, ha visszavonulok és jelentem a főnöknek!”- azzal futásnak eredt.

 

- Hé, várj meg!- kiáltott utána a karját vesztett társa és utána indult.

 

- Gyorsan! Utánuk!- kiáltotta hősünk és a kis csapat a menekülő szörnyek után eredt. A sérültet Koto még futás közben, könyörtelenül megölte.

 

- Egy is elég!- vetette oda társainak. A harmadik szörny lélekszakadva futott. Yusukéék meg hagyták, hogy elvezesse őket a rejtekhelyükre.

 

Rövid időn belül egy elhagyottnak tűnő raktárépülethez értek. A szörny egyre jobban szaporázta lépteit, hogy lerázza üldözőit. Már épp feltépte az ajtót, amikor a leggyorsabb üldözője, Kotono a háta mögött termett és végzett fele. Hőseink ekkor megtorpantak és óvatosan méregették az ódon épületet.

 

Yusuke és csapata tehát csellel eljutott a szörnyek búvóhelyére. De az igazi csata csak most következik. Vajon mihez kezdnek most hőseink? A következő fejezetből kiderül!