Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. fejezet

 

 

Yusuke, Kuwabara és Botan végigcsörtetett az utcán.

 

- Hé Urameshi, hová megyünk egyáltalán? Most azonnal mondd meg!- követelte Kuwabara.

 

- Hová, hová?- morogta vissza a detektív.- Kurama iskolájához, természetesen.

 

- Hát, persze!- derült fel Botan arca.

 

- Már értem! Nahát, Yusuke, ki sem néztem volna belőled, hogy olyan értelmes dolog jut az eszedbe, hogy Kurama segítségét kérjük, ráadásul magadtól!

 

- Kösz szépen!- morogta a fiú. Közben elérték úti céljukat.

 

Csakhogy azzal nem számoltak, hogy az egykori bandita éppen órán van.

 

- A fene.- motyogta Kuwabara.- Pont most kell órán lennie. Most aztán mit csináljunk?

 

- Esetleg jöjjünk vissza később?- kockáztatta meg a révész.

 

- Nem, az, ki van zárva!- rázta meg a fejét Urameshi.- Arra sajnos nincs idő!- a társaira nézett.- Botan, Kuwabara, ti maradjatok itt kicsöngetésig és magyarázzátok el neki az ügyet!- és már el is indult.

 

- Hé, várj!- kiáltott utána Botan.- és te hová mész?

 

- El kell intéznem valamit!- vetette még hátra, miközben elszelelt.

 

- Hát ez marhajó!- mondta fennhangon Kuwabara.- Mint minidig, most is ránk hagyja a piszkos munkát!- a révész, egyetértően bólogatott.

 

Yusuke azonban ekkorra már messze járt. Átvágott a városon és egyenesen a Genkai birtokát képező erdők felé tartott.

 

„Jaj, csak ott legyen!”- rimánkodott magában Urameshi. Mikor az erdőbe ért, csak megállt és fülelt, hogy merre lehet a keresett személy.

 

De persze semmit sem látott, vagy hallott. Ekkor teli torokból elordította magát:

 

- Koto! Kérlek, gyere ide! Beszélni szeretnék veled!- de semmi válasz.- Na jó!- sóhajtott fel hősünk megadóan.- Biztos meg tudunk egyezni!- ekkor mozgás hallatszott és az egyik fa tetejéről leugrott Kotono.

 

- Mit akarsz?- kérdezte a démon.

 

- Segítségedet szeretném kérni.- kezdte a fiú.

 

- Mondd csak Urameshi, minek nézel te engem? Szerinted valahányszor csak elfüttyented magad, majd ugrok, mint valami kutya? Felejtsd el!

 

- Koto, kérlek, csak most az egyszer!- kérlelte detektívünk, de a lány hajthatatlan maradt, ám Yusukét nem lehetett ilyen könnyen lerázni.- Muszáj segítened! Ha nem segítesz, az az emberiség pusztulását jelentheti!

 

- Ez engem a legkisebb mértékben sem érdekel.- válaszolta a démon hűvösen.

 

- De nagyon kérlek! Tényleg szükségem van a segítségedre! Valaki felszabadította a vörös zafír erejét, és hatalmába kerítette az összes szörnyet, köztük Hieit is!

 

- Tessék?- kapta fel a fejét a lány.

 

- Igen, jól hallottad, Hieit is! Úgyhogy ha nem segítesz, akkor ő is könnyen csúnyán megjárhatja.

 

- Egyébként a vörös zafírt említetted?

 

-Igen, azt. Nem tudsz véletlenül valamit arról, amikor a múltkor szabadon engedték az erejét?

 

- Honnan tudnék? Akkor még nem éltem. Az kb. 250 évvel a születésem előtt volt. A kőről hallottam már, de ha jól emlékszem, akkor a kő az őrzőjével együtt eltűnt, miután megfékezték.

 

- Így van. De most valaki megint használta.- Yusuke szeme felcsillant.-

 

Szóval akkor segítesz?

 

- Ezt nem mondtam.- hűtötte le a fiú lelkesedését, de aztán hozzátette.- Bár tulajdonképpen volna itt valami.

 

- És mi az?- Urameshi kapva kapott a lehetőségen.

 

- Tudod, a túlvilág még mindig nem szállt le rólam. Van itt két idegesítő detektív, akik folyamatosan zargatnak. Igencsak elegem van már belőlük…- mondta sejtelmesen.

 

- Ha jól értem, azt akarod, hogy békén hagyjanak.- detektívünk azonnal vette a lapot.

 

- Hát legyen. Ha segítesz, elintézem Koenmánál, hogy leállítsa őket. Így megfelel?- a démonlány még egy kicsit kérette magát, de persze már meghozta a döntését:

 

- Nos, legyen. De most utoljára, világos?

 

- Igen! Köszi, Koto! Mindig tudtam, hogy számíthatok rád!- ujjongott hősünk, de aztán megemberelte magát.- De most ideje indulnunk. Remélem Botan és Kuwabara, már ismertette Kuramával az ügyet.- azzal elindultak.

 

A hármas már a parkban várakozott. Minamino már mindenről tudott a többiek révén és csak a visszatérő Yusukéra vártak.

 

- Na végre, Urameshi, azt hittük már sosem jössz vissza!- Kuwabara csak ekkor vette észre Kotonot.- Na ne! Már megint elhoztad ezt a csajt? Ez kész rémálom!- a rókadémon jeges pillantással válaszolt erre.

 

- Mindegy. Én személy szerint örülök.- előzte meg Kurama az esetleges összecsapást. Bár Kotonot úgy ismerte, mint aki annyira sem tartja a halandókat, hogy harcot kezdeményezzen velük, de Kuwabara elég felelőtlen ahhoz, hogy megtámadja. Akkor, pedig nem fog kitérni. Tehát jobb az elővigyázatosság.

 

- Szóval, most, hogy mindenki itt van, mehetünk is! Nyomás srácok!- rikkantotta hősünk és már el is indult volna, de Kuwabara megjegyzése megállította:

 

- Menni? De mégis merre? Azt se tudjuk, hová kéne mennünk, meg kit

 

kéne keresnünk.

 

- Ez végül is, igaz.- helyeselt Botan.

 

- Mit mondtál, Botan, hol is garázdálkodtak a szörnyek? A város melyik részében?- nézett a lányra kérdőn Kurama.

 

A révész egy kicsit elpirult a fiú átható pillantásától, de összeszedte magát, és válaszolt:

 

- A keleti külvárosban.

 

- Értem.- bólintott az embertestbe bújt démon.- Akkor szerintem ott kéne kezdenünk a keresést. Feltételezhetően eleinte a búvóhelyükhöz közel maradnak. Csak később merészkednek távolabbra.

 

- Tényleg!- Urameshi lelkesen bólogatott.

 

- Még szerencse, hogy van valaki, aki gondolkodik.- jegyezte meg Koto.

 

- Mit mondtál?- kapta fel a fejét Kuwabara.

 

- Erre most nincs idő!- állt közéjük Botan.- Minden elvesztegetett perccel csökkennek az esélyeink!

 

- Nyomás!- kiáltotta Yusuke. Azzal elindultak.

 

Kis csapatunk tehát elindult, hogy teljesítse küldetését. Ám még szinte semmivel sem jutottak közelebb a céljukhoz, az idő, pedig egyre csak fogy. Vajon sikerül megállítaniuk a vörös zafírt és Ryuut, mielőtt a szörnyek elpusztítják a világot? A következő fejezetben erre is fény derül!