Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. fejezet

 

Yusuke és Ryuu farkasszemet nézett egymással. Mindketten arra vártak, hogy mit lép a másik.Végül Urameshi elunta a várakozást és megindult az ellenfele felé. Megpróbálta megütni, ám az, az utolsó pillanatban elillant. Egy szempillantás alatt a fiú háta mögött termett és egy jól irányzott ütéssel a falnak csapta őt. A detektív a földre rogyott, de gyorsan talpra szökkent.

 

„A fene! Nagyon gyors! Óvatosabbnak kell lennem! Gyakorlott harcos. Ezt persze eddig is feltételeztem róla, de most már világosan látom is! Nem lehetek meggondolatlan!”- ilyen gondolatok kergették egymást hősünk agyában. Újra lerohanással próbálkozott, ám a ninja, éppúgy, mint az előbb, most is kitért az ütés elől. De ezúttal Yusuke nem hagyta magát meglepni. Most előre várta a válaszütést, és fel is készült annak fogadására. Látta a feléje közeledő öklöt és sikeresen blokkolta az ütést. Megfogta ellenfele csuklóját. Arcán gonosz vigyor terült el:

 

„Most megkapod! Azért mégse vagy olyan dörzsölt! Még a nagy öregeken is ki lehet fogni! A tapasztalat nem minden!”- ám ekkor olyasmi történt, amire viszont nem volt felkészülve. Ryuu szabadon maradt kezében vörös energiagömb jelent meg. Nem sokat teketóriázott, a detektív felé hajította. A fiút váratlanul érte a támadás, így képtelen volt blokkolni, vagy kikerülni azt. Az energiagömb a gyomrába vágódott. Az erőtől a falnak vágódott. Nagyot nyekkenve csapódott bele. Ismét ledöntötte a lábáról az ütés. Ezúttal egy kicsit lassabban tápászkodott fel, kezét a gyomrára szorította.

 

- Minden elismerésem, kölyök! Ezt a támadást még senki nem élte túl, főleg ilyen közvetlen közelről!- jegyezte meg Ryuu.- Tényleg nem vagy akárki! Hallottam ugyan hírét a nagy Yusuke Urameshinek, de azt gondoltam, hogy a szóbeszéd túloz. Látom, mégis igazat beszéltek. Pont ezért fogom még megtisztelőbbnek érezni, ha legyőzlek. Mert hiába vagy erős, kölyök, de hozzám képest akkor is csak egy zöldfülű kezdő vagy! Bár az ütéseid erősebbek és talán több, de legalább ugyanannyi szellemi erőd van, mint nekem, belőled mégiscsak hiányzik pár száz év tapasztalata.

 

- Azt majd még meglátjuk!- vetette oda válaszul hősünk.- Még korán se játszottam ki minden lapomat!- azzal a szellemi erejét az ujjába koncentrálta.- Na most figyelj!- kiáltotta.- REI GUN!

 

- Hm. A jó öreg szellemágyú? Hallottam róla, hogy te vagy a reikohatoken örököse, de most már látom is!- és egy laza mozdulattal kitért a rei gun útjából.

 

„A francba! Hogy a fenébe győzzem le, ha az összes támadásom elől kitér, és túl gyors ahhoz, hogy meglephessem? Gondolkozz! Biztosan lennie kell valamilyen megoldásnak!”- Yusuke csak lihegve állt és valamiféle megoldáson törte a fejét.

 

- Na jó.- szólalt meg ekkor a ninja.- Azt hiszem, elég nagy tiszteletlenség lenne tőlem, hogyha csak védekeznék. A reikohatoken örököse különben is megérdemel annyit, hogy megmutassam neki a valódi erőmet, nemde?- hatalmas vörös energiacsóva kezdett keringeni körülötte miközben felszabadította az erejét. Ezután az energia kavargása hirtelen abbamaradt és az egész Ryuu ujjaiba sűrűsödött.

 

Urameshi döbbenten meredt rá. Az ellenfele ekkor előrenyújtotta mindkét kezét és az ujjaiból előtörő energia egységes hullámmá sűrűsödött. Az a hullám, pedig ijesztő sebességgel közeledett a detektív felé. A fiúnak még az utolsó pillanatban éppen hogy csak sikerült kikerülnie a végzetes találkozást az energiahullámmal úgy, hogy a földre vetette magát és arrébb gurult. Az energia akkora volt, hogy még a falba is óriási mélyedést vájt.

 

„A fenébe! Ha ez eltalált volna, azt tuti nem élem túl! Gyorsan ki kell találnom valamit, mert a következőnél biztos nem lesz ilyen szerencsém!”- a még mindig a földhöz lapuló fiú gondolatait ellenfele közbeszólása szakította meg.

 

- Igazán szerencsés csillagzat alatt születtél, kölyök! Ha eltalált volna, az energiahullámom egyszerűen kettévágott volna. De persze, mint tudjuk, a szerencse forgandó! Készülj, mert ezúttal nem fogod megúszni!- és ismét koncentrálni kezdte az erejét.

 

- Abból aztán nem eszel!- rikkantotta a detektív.- REI GUN!- a ninját láthatóan meglepte ez a váratlan támadás, de egy energiagömb segítségével még sikerült idejében megfékeznie és ezzel elkerülni a sérülést.

 

- Ugye tudod, hogy tiszteletlen dolog megtámadni az ellenfeledet, miközben épp támadni készül?- mondta neki Ryuu.

 

- Kit érdekel? Azt mégse hagyhatom, hogy csak úgy megölj!- kiabálta vissza hősünk.

 

-Elég ostoba lennél, ha hagynád. Nem is várom el ezt tőled. Persze, ettől még meghalsz! Bár az elismerésemet már kivívtad. Még senki nem bírt talpon maradni ilyen sokáig!- fűzte még hozzá a ninja.

 

- Jaj, most aztán agyon meghatódtam! Mindjárt sírok!- felelte erre Yusuke pimaszul.

 

- Most már aztán elég! Ideje befejezni a küzdelmünket!- és egy újabb energiahullámot indított az útjára. Az ismét gyorsan közelített a fiú felé.

 

„Most vagy soha!”- gondolta az és a levegőbe ugrott. Miközben fellendült az erejét koncentrálta. Így kiáltott mikor elérte a ninját.

 

- Igazad van, fejezzük be a küzdelmet! De nem úgy, ahogy te gondolod!- és megindította az öklét ellenfele felé.- REIKODAN!- az csak döbbenten állt, ideje sem volt a védekezésre, mikor a tömény szellemi erővel teletöltött ütés elérte. Nagyot nyekkenve belevágódott a padlóba és szánkázott egy sort, mielőtt véresre szaggatva megállt. De Urameshi sem járt jobban. Az ütés után ugyanis belecsapódott a szellemi hullámba, ami csúnyán megtépázta őt is.

 

„Nem megy! Én most meghalok. Képtelen vagyok felállni innen!”- gondolta, ám ekkor felcsendült agyában szeretett mesterének hangja: „Yusuke, soha ne feledd, hogy nem vagy egyedül! Ne felejtsd el, hogy miért harcolsz!” A fiú szeme előtt képek peregtek le: Hiei, amint felhúzza azt a kart az elátkozott kastélyban. Kotono, amint edzés közben nekicsapja egy ütéssel őt a sziklának. Kurama, amint a küzdőtéren véresen fekszik a földön, de amikor ő felajánlja neki, hogy átveszi tőle a harcot, csak elmosolyodik, és azt mondja: „Hagyd Yusuke! Majd én elintézem!”. Kuwabara, amint megint egymást püfölik valami hülyeség miatt. És végül Keyko, amint nevetve szalad felé, és azt kiáltja: „Yusuke!”. – „Nem adhatom fel! Meg kell szereznem a követ!”- azzal, ha nyögdécselve is, de fölállt. Odabotorkált Ryuuhoz, aki legyőzötten feküdt a földön.

 

- Add… ide… a… követ!- nyögdécselte a detektív.

 

- Megkapod.- válaszolta elhaló hangon a ninja.- Te győztél! De most én kérdezek tőled valamit: honnan volt még erőd fölállni?

 

- Nem volt.- Yusuke kissé vontatottan beszélt.- De eszembe jutottak a barátaim… és úgy éreztem… hogy muszáj folytatnom.

 

- Értem már.- felelte Ryuu.- Már mindent értek. Hiába a tapasztalat és az erő, ha nem harcolsz szívből. A szeretet erősebbé tesz, mert értelmet adnak az életednek és ez által a harcnak is. Ha van miért harcolnod, akkor erősebb vagy. Már értem. Köszönöm, Urameshi.- előhúzta a követ a köpenye alól.- Tessék, itt a kő! A megállapodás értelmében téged illet. Különben sincs már rá szükségem. Többé már nincs harag a szívemben. Már látom, amit eddig nem. Valójában nem az emberek tehetnek arról, ahová jutottam. Egyedül magamnak köszönhettem, hogy azzá váltam amivé. De persze könnyebb volt másokat hibáztatni, de ma már látom, hogy mekkorát tévedtem. Köszönöm Urameshi, hogy felnyitottad a szemem! Sose hittem, hogy egy taknyos kölyök fog egyszer ilyenekre megtanítani. Te egy nagyszerű ember vagy és biztos vagyok benne, hogy legalább ilyen nagyszerű harcos is válik majd belőled! Isten veled és még egyszer köszönöm!- azzal a ninja lehunyta a szemeit, légzése egyre lassult, majd végül teljesen megszűnt. Meghalt.

 

- Isten veled!- mondta hősünk, mintegy csak magának. Kicsit sajnálta Ryuut, mert mint utóbb kiderült, egyáltalán nem volt olyan gonosz, mint amilyennek elsőre tűnt. Inkább csak magányos. De Yusuke a figyelmét ezután a kőre fordította.

 

„Vajon hogyan kell használni?”- ám ekkor a kőből fény csapott ki és hirtelen Urameshit valami melegség járta át.

 

Nem tudta ugyan biztosan, de érezte, hogy sikerült működésbe hoznia követ és visszaszorítania az erejét. Nyugodt mosollyal botorkált vissza, ahol Kurama és Kuwabara már várt rá.Yusukénak igaza volt, a kő ereje valóban visszaszorításra került, talán Kotono számára még épp az utolsó pillanatban. Ő és Hiei már hosszú ideje vadul küzdöttek azért, hogy érvényesítsék az akaratukat a másik fölött. Eközben valóban elcsattant egy-két ütés mindkét fél részéről. Koto egyik alkalommal különösen nagyot kapott, a szája felrepedt és vér folyt végig a szája szélétől. A kő erejének visszaszorításakor éppen belerúgott egyet tűzdémonba és mikor kellő távolságba került tőle, teljes erejéből képen törölte. Az ütés erejétől a fiú lerepült az ágyról és a szemközti falnak csapódott. Ekkor, hála Yusukénak, Hiei végre ismét tudatára ébredt. Nyögve ült fel.

 

- Hol vagyok? Mi történt?- ekkor nézett csak körbe. Egy hálóteremnek látszó helyiségben, a földön ült és érezte, hogy ég az arca, mint amikor valakit úgy igazán jól felképelnek. Ekkor vette csak észre a vele szemben lévő ágyon ülő Kotot. A lány szája szélén vér csorgott le, vadul kapkodta a levegőt, és gyanakodva nézte őt. A tűzdémon felállt és lassan megindult a démon felé. Az ágy szélénél megállt. Kinyújtotta a kezét a rókadémon felé, de az elhúzódott tőle.

 

- Koto, mi történt?- kérdezte ismét. Kotono csak megrázta a fejét és le akart mászni az ágyról, hogy távozzon, de a fiú megfogta a kezét és magához rántotta. Szorosan magához ölelte, a lány, pedig belesimult az ölelésébe. Néhány másodpercig így maradtak, aztán Koto kibontakozott az ölelésből.

 

- Ideje indulni.- mondta, miközben Hiei szemébe nézett. A tűzdémon bólintott és elindultak az ajtó felé. Odakint a szörnyek kótyagosan járkáltak, és értetlenül kapkodták a fejüket. Ekkor egy hang harsant a hátuk mögött.

 

- Á, Koto, Hiei! Jó látni, hogy mindketten jól vagytok!- a hang tulajdonosa, Kurama a Yusukét támogató Kuwabara társaságában éppen akkor lépett be a terembe. – Ugye nem késtünk el?- nézett most az egykori bandita a démonlányra. Az csak megrázta a fejét és letörölte a vért a szája széléről. Hiei a kérdés hallatán összevonta a szemöldökét és kissé érdekesen szemlélte barátai női öltözékét.- Ne aggódj, később majd mindent elmagyarázok!- ígérte az ember testbe bújt démon, barátja arckifejezését látva. Az egy biccentéssel jelezte, hogy rendben.

 

- Szerintem, ha senkinek nincs kifogása ellene, menjünk haza! Semmi kedvem itt tartózkodni tovább!- indítványozta Kuwabara. Ezzel mindenki egyetértett és a díszes társaság távozott.

 

Néhány nappal később Yusuke és a többiek Kuwabaránal gyűltek össze, hogy megvitassák a történteket. Koenma is jelen volt ezen a megbeszélésen és igencsak elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy ki volt a kő erejének megidézője:

 

- Biztos vagy benne, Yusuke, hogy ő volt az?

 

- Teljesen. Nem egy kijelentésével megerősítette ezt.- felelte Urameshi.

 

- Én egyszerűn nem tudom ezt felfogni.! Olyan lelkiismeretes volt és mindennél előbbre valónak tartotta az emberek védelmét! Hihetetlen, hogy ennyire megváltozott! Mi késztethette vajon erre?- tűnődött a túlvilág uralkodójának fia.

 

- Sok minden összejött annak a fickónak.- jegyezte meg erre a detektív.- Átvágta az a csaj, meg valami olyasmit magyarázott, hogy miután abban a harcban megsérült és menedéket keresett az emberek között, azok kivetették maguk közül. Pedig ő védte őket és nem becsülték meg, amit tett.

 

- De hát az emberek nem is tudták, hogy mit tett! Mekkora barom!- vetette közbe Kuwabara.

 

- Én is pontosan ezt mondtam neki.- helyeselt hősünk. Ezután egy ideig mindenki csak hallgatott. Yusuke törte meg a csendet.- Én azért sajnálom egy kicsit a fickót. Nem tűnt olyan vészesnek, és amikor legyőztem, belátta, hogy tévedett.

 

- Igazad lehet, Yusuke. Én mindig rendes embernek és tisztességes harcosnak ismertem Ryuut.- értett egyet a túlvilág hercege.

 

- Most már mindegy.- rántotta meg a vállát Urameshi.- De ha már itt tartunk, mi történt Kotoval és Hieiel?

 

- Miután elhagytuk a rejtekhelyet, én elmagyaráztam a történteket Hieinek.- kezdte Kurama.- Kicsit ledöbbent és, bár nem mondta, szerintem szégyelli magát, azért amit tett, különösen azt, amit Kotoval csinált, vagy legalábbis amit akart tenni. Koto pedig szokásához híven felszívódott, de nem kell félteni, tud vigyázni magára.

 

- Értem.- bólintott detektívünk.- Azt hiszem, ennyi lenne. Ismét sikeresek voltunk. Mondd csak Koenma! Nem akarsz nekem valami kitüntetést vagy jutalmat adni? Annyira jó vagyok!- fordult szemtelenül vigyorogva a cumishoz.

 

- Azt lesheted, te mihaszna kölyök!- kiabálta.- Egy ilyen felelőtlen kölyök, mint te büntetést érdemel, nem jutalmat!

 

- Micsoda főnök vagy te! Csak vigyázz, mert lehet, hogy egy nap a felmondásomat fogod találni az asztalodon! Akkor aztán meg már hiába sírsz! Nélkülem, pedig nem boldogulnál! - replikázott hősünk.

 

- Meg ne merd próbálni, te beképzelt kölyök! Különben is, tíz másikat találok a helyedre, akik sokkal lelkiismeretesebbek, mint te!- vágott vissza Koenma.

 

- Igazán? Akkor már kezdheted is a keresést!- kiabálta Yusuke.

 

- Ne merj felmondani!- ordítozta a főnöke.

 

- Ugyan miért? Mit csinálsz, ha mégis megteszem?

 

- Yusuke, te sosem változol, de ez így van jól!- mosolyodott el Kurama.

 

Erre mindenki hangos nevetésben tört.

 

- Azonnal hagyjátok abba a nevetést, különben megbánjátok!- a környék Urameshi felbőszült kiáltásától volt hangos. De ez egyáltalán nem érdekelte a kis társaságot. A jókedvüknek semmi nem szabhatott határt. És ez így volt rendjén.

 

 

 

VÉGE