Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. fejezet

 

Yusuke, Kuwabara és Kurama a tőlük telhető legnagyobb sebességgel igyekeztek eljutni a keresett személyhez. Már átjutottak néhány termen és végeláthatatlan folyosókon, de úgy tűnt, mintha semmivel sem kerültek volna közelebb a céljukhoz.

 

- Biztosak vagytok benne, hogy jó irányba megyünk? Nekem tökre úgy tűnik, mintha ugyanott mennénk állandóan.- lihegte Kuwabara futás közben.

 

- Igen, ezek a termek, meg folyosók mindenhol olyan egyformák!- helyeselt Urameshi.

 

- Ez ne tévesszen meg titeket! Bár úgy tűnik, mintha nem haladnánk előbbre, de én biztosan érzem, hogy hamarosan megtaláljuk, amit keresünk! Percről-percre közelebb jutunk hozzá!- nyugtatta meg őket Kurama. Tehát a társaság rendületlenül továbbfolytatta útját.

 

Eközben Kotono körül is zajlottak az események. Miután a társai elhagyták a termet ő tudta, hogy folytatnia kell azt a veszélyes játékot, amibe belekezdett. Tisztában volt vele, hogy a sorsa most már a detektívtől és társaitól függ, az ő gyorsaságuk dönti el, mi lesz vele. Mert, hogy Hiei mit akar, afelől nem volt kétsége. Ha el akarta kerülni a dolgot, arra az egyetlen esélye az időhúzás volt, de lehetőleg, amíg lehet úgy, hogy a tűzdémon ezt ne vegye észre. Még egy ideig harapdálta a fiú fülcimpáját és tűrte, hogy az meg a nyakát ízlelgesse.

 

„El kell ódáznom a csókot, amíg csak lehet. Ha az megvolt, utána nem fog már sokáig várni. Az ő fajtájánál az már egyenes következményként vonja maga után a többit… Húznom kell az időt! Csak minél tovább!”- de persze ezen gondolatok közepette is folytatta, amit elkezdett. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szobában továbbra is ott tartózkodott a másik három szörny is, akik bizony irigykedve figyelték a vezérüket. Néhány perc múlva az egyikük, aki a legbátrabb és legpimaszabb volt közülük, óvatosan közelebb sündörgött a pároshoz és a létező legbehízelgőbb hangján a következő szavakat intézte a tűzdémonhoz:

 

- Igazán tüzesnek látszik ez a cica. Mondd csak főnök, ha te végeztél vele, ugye mi is megkaphatjuk?- a megszólított erre hirtelen fölemelte a tekintetét és végignézett a beosztottjain. Azok várakozón néztek vissza rá. Koto is fölemelte a fejét és látszólag érdektelenül nézett körbe.

 

Mindenki a fiú válaszára várt, amit nemsokára meg is kaptak. De egyáltalán nem olyan volt, mint amit a kérdező és társai vártak:

 

- Mégis mit képzeltek magatokról? Soha! Ő csak az enyém!- az ingerült hangra mindhárom szörny összerezzent és hátrálni kezdett:

 

- Bocsáss meg, főnök, nem gondoltuk ám komolyan!- a fiút azonban már nem érdekelték, újra a démonlány felé fordult:

 

- Folytasd nyugodtan, édes!- a lány utálta, ha becézték, de uralkodott magán, tehát ismét Hieire mosolygott és úgy tett, ahogy az, mondta.

 

De érezte, hogy ez már nem lesz sokáig elég a tűzdémonnak. És milyen igaza volt! Nem sokkal később a fiú megfogta a rókadémon állát, és erélyesen szembefordította őt magával. Nem várt semmire, vadul megcsókolta. Ez most egészen más volt, mint az a csók, ami a Sötétség Urának legyőzése után csattant el közöttük. Az a csók gyengéd volt és érzelmeket fejezett ki, ez viszont durva és követelőző. Kotononak nagyon fájt, ahogy Hiei a fogaival kóstolgatta az ajkait és a nyelvét olyan mélyen tolta át a szájába, hogy szinte öklendezett tőle. De nem tehetett ellene semmit, továbbra is meg kellett játszania, hogy élvezi.

 

Ekkor azt érezte, hogy a tűzdémon fölemeli, és egy hátsó szoba felé viszi. Az előbb fel sem tűnt nekik ez az ajtó, pedig éppen a régi rejtekhelyükkel szemben foglalt helyet. Még az ajtóból visszafordult és rámordult a társaira:

 

- Ne merészeljetek zavarni, világos?

 

- Igen… hát persze… vettük főnök!- dadogták azok idegesen. A fiú bólintott és visszafordult Kotohoz. A nehéz kőajtó becsukódott mögöttük.

 

Ez idő alatt Yusuke és társai hosszas rohanás után egy hatalmas, zárt ajtóhoz értek.

 

- Úgy látom, igazad volt, Kurama. Bármibe lefogadom, hogy itt megtaláljuk, amit keresünk! Gyerünk srácok!- kiáltott fel Urameshi. A többiek egyetértően bólintottak:

 

- Nyomás!- azzal elindultak. Az ajtó döngve feltárult. Odabent totális sötétség fogatta őket.

 

- Legyetek nagyon óvatosak! Ki tudja mi lapul meg a sötétben!- figyelmeztette barátait Kurama. Halkan beléptek a terembe és körbekémleltek. Úgy tűnt, hogy a terem teljesen üres, ám ekkor detektívünk valami vöröses fényre lett figyelmes:

 

- Nézzétek! Ott!- suttogta és a vörös fény irányába mutatott. Kuwabara és Kurama is a megadott irányba pillantottak.- Ez biztosan az a kő lesz!- folytatta hősünk és mindannyian óvatos léptekkel megindultak a fény forrása felé. A terem legtávolabbi sarkában meg is találták, amit kerestek, egy üvegbura alatt a vörös zafír szórta fényét. A három barát egy ideig csak meredten nézte a követ, míg Kuwabara hirtelen észbekapott:

 

- Mire vársz még Urameshi? Gyorsan fogd meg a követ, aztán tűnjünk el innen!

 

- Igaz is!- tért magához hirtelen Yusuke és már nyúlt is érte. De alighogy levette az üvegburát, a kő egyszerűen szőrén-szálán eltűnt.- Ezt nem értem! Hová lett?- detektívünk döbbenten meredt a kő hűlt helyére. Ekkor váratlanul a teremben fáklyák gyúltak, fénybe burkolva a helyiséget, a hátuk mögött, pedig gonosz nevetés harsant:

 

- Csak nem képzelitek, hogy ilyen könnyen megkaphatjátok!- mindhárman megfordultak és két igencsak bizarr alakkal találták szembe magukat. Egy alacsony, kékes bőrű, disznóképűvel és egy magas feketecsuklyással.

 

- Nőnek öltözünk, és úgy akarjuk átverni az ellenséget, mi? Ócska trükk!- nevetett az alacsonyabb.

 

- Fogd be a szád, malacfejű! Rólad aztán senki sem feltételezné soha, hogy nő vagy!- vágta oda neki Kuwabara.

 

- Nem tűröm, hogy sértegess! Különben is, te sem nézel ki jobban!- fortyant fel az.

 

- Hűha, Kuwabara! Hallod, hogy beszólt neked? Én a helyedben ezt nem hagynám megtorlatlanul.- mondta hősünk nevetve.

 

- Tényleg!- Kuwabara már fuldoklott a röhögéstől.

 

- Azonnal hagyjátok abba, ti arcátlanok!- az alacsony, tömzsi alak egyre dühösebb lett.

 

- Hallod Kuwabara barátom? A kis röfi megszólalt!- Yusuke már a földön fetrengett.

 

- Kár, hogy nem értjük, mit visít nekünk!- kontrázott Kuwabara.

 

- Még egy ilyen és megöllek!- fenyegetőzött az, de a két fiú csak nevetett tovább, de úgy, hogy még a könnyük is kicsordult.

 

- Elég!- mennydörögte ekkor a másik alak. Erre hirtelen Urameshinek és Kuwabarának is elmúlt a nevethetnékje. A hang annyi gonoszságot hordozott magában és olyan hideg volt, hogy szinte megfagyott tőle a levegő.

 

- Főnök, köszönöm!- kezdett az alacsony alak hálálkodásba, de a csuklyás elhallgattatta:

 

- Ez rád is vonatkozott!- erre a tömzsi malacképű olyan kicsire zsugorodott, amilyenre csak tudott:

 

- Bocsáss meg, főnök!

 

- Hányszor mondjam még, hogy fogd be!- mordult rá ismét a főnök. A beosztottja erre csak a földre vetette magát és remegve nézett fel rá.

 

- Várjunk csak! Kik vagytok ti? És azonnal adjátok ide a követ!

 

Megkönnyítenétek a dolgunkat!- szólalt meg a detektív.

 

- Azt lesheted!- vágta oda az alacsony, még mindig a földön térdelve, de a magas egyetlen pillantással elhallgattatta.

 

- Ha a követ akarjátok, akkor el kell vennetek, mert én nem fogom odaadni nektek!- azzal előhúzta a zsebéből a követ.

 

- Azonnal add ide!- kiáltotta hősünk.

 

- Ha a követ akarod, akkor küzdjünk meg érte! Gyere velem! Persze, csak ha mersz!- mondta hűvösen a csuklyás.

 

- Már hogyne! De előre szólok, nincs esélyed!- és már meg is indult volna Kurama és Kuwabara társaságában, ám ellensége hangja megállította:

 

- Ez egy szabályos, egy-egy elleni párbaj lesz. A társaid nem jöhetnek.

 

Ők itt maradnak Raidonnal, a beosztottammal együtt!- hangja ellentmondást nem tűrő volt és ezt Yusuke is megérezte, ezért beleegyezően bólintott tanácstalan barátai felé:

 

- Tegyétek, amit mond! Ne aggódjatok, elbánok vele egyedül is!

 

- Ha így látod jónak, legyen.- egyezett bele Kurama.

 

- Hát, te tudod…- Kuwabara kétkedően nézett rá, de kénytelen volt beletörődni.

 

- Ne féljetek! Elintézem!- mondta és a csuklyás alak után ő is kilépett a teremből.

 

Yusuke és társai találkoztak tehát ellenségükkel. De hősünknek egyedül kell szembenéznie a legnagyobb veszéllyel. Vajon van így esélye arra, hogy legyőzze ezt a különös alakot és visszaszerezze a vörös zafírt? A következő fejezetben erre is fény derül!