Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vörös zafír

 

(by Naoko)

 

 

 

1. fejezet

 

 

 

A Nap épp felkelőben volt, fénybe burkolva a tájat. Egy félkész parkolóház egyik felsőbb emeletéről két alak figyelte a napfelkeltét. Az egyikük egy alacsonyabb, tömzsi alak volt, enyhén nyomott arca, kicsi malacszerű orra és mélyen ülő szemei igazán visszataszítóvá tették megjelenését. A másik, egy magasabb, nyúlánkabb személy volt, fekete csuklyája eltakarta az arcát, kezét, pedig az ujja hegyéig kötés borította.

 

- Eljött az idő!- szólalt meg a csuklyás.- Minden készen áll?

- Igen, főnök! Mindent elrendeztem.- felelte alázatosan az alacsonyabb.

- Megvan a kő?- mennydörögte a főnöke.

- Jelentem, uram, igenis!

- Rendben. Ez esetben ma napnyugtakor megkezdjük a tervet. Addigra minden álljon készenlétben. Nem hibázhatunk! Mindennek tökéletesen kell lezajlania! Nem tűröm el a legkisebb hibát sem! Megértetted?

- Igen, uram.- válaszolta a másik remegve. A főnök bólintott, majd elindult. Menet közben látszott, hogy egy kicsit sántít. A szolgája alázatosan követte. A csuklyás alak fejében gonosz terv fogalmazódott meg, melyet már régóta tervezett:

 

„Most végre bosszút állok mindenkin! Megkeserülik még, amit velem tettek! Ma éjjel a végzet végre beteljesedik!”

Néhány órával eme jelenet lejátszódása után, a város másik felében egy Yusuke Urameshi nevű fiú éppen a másik oldalára fordult. Édes álmából az édesanyja, Atczuko kiabálása ébresztette föl:

 

- Yusuke, te lusta dög! Kelj föl azonnal és irány az iskola!- mikor a fiú nem válaszolt, dühödten bevágtatott a szobába és lerántotta róla a takarót.- Nem hallod, te semmirekellő? Most azonnal kelj fel! Mi a fenének fizetem azt az átkozott iskolát, ha be se mész?

- Jól van, jól van! Kelek már!- morogta vissza hősünk és álmosan kikászálódott az ágyból. Néhány perc alatt elintézte a reggeli teendőit és negyed óra múlva már indulásra készen állt. Miután kilépett az ajtón, az anyja után vágta a táskáját:

 

- Ezt ne hagyd itthon!

- Au!- jajdult fel a fiú.-„Csak tudnám minek ez egyáltalán. Úgyse megyek be! Még csak az kéne! Inkább lógok egyet!”- gondolta magában. De detektívünk sose volt az ész bajnoka, éppen ezért az iskola felé indult. Hirtelen az egyik sarkon befordulva megpillantotta barátnőjét, Keykot. Ijedten húzódott be az egyik sarkon, hogy elkerülje a találkozást:

 

„A francba! Majdnem lebuktam! Ha Keyko meglát, nekem végem! Akkor aztán lőttek a lógásnak!”

- Mi az Urameshi? Csak nem Keyko elől bujkálsz?- szólalt meg ekkor egy hang a háta mögött. A fiú összerezzent, majd dühödten fordult hátra, miközben ezt sziszegte összeszorított foggal:

- Fogd már be a szád, te barom! Még a végén észrevesz!- a barátja, Kuwabara hangosan fölnevetett:

- Na hát Urameshi, csak nem félsz Keykotól? Te a nagy Urameshi, a szellemvilág detektívje, aki annyi félelmetes ellenséget legyőzött? Hát ez baromi jó!

- Hagyd már abba, te ütődött!- azzal egy ütést mért barátja tarkójára, amitől az elterült a földön.- Különben tényleg arra gondoltam, hogy ma valami érdekesebbet csinálok iskola helyett. Mondjuk, tovább bővítem a területeinket. Úgyis régen volt már szerencsém egy egyszerű kis bunyóhoz. Arra gondoltam, hogy esetleg velem jöhetnél. De ha te nem akarsz…- és már indulni is akart.

- Várj, Urameshi! Ki mondta neked, hogy nem akarok! Várj meg!- és futva indult a barátja után. Útjuk valamilyen úton-módon Kurama iskolája mellett vitt el. Az emberek között Shuitchi Minaminoként élő démon iskolájában éppen szünet volt. A fiú kihasználta a kínálkozó lehetőséget arra, hogy hazaugorjon az egyik könyvéért, amiről úgy gondolta még jól jöhet a nap folyamán. De tervét keresztülhúzta két harsány általános iskolás. Már épp indulni készült, amikor a háta mögül ismerős hangot hallott:

 

- Hé, hello Kurama! Hogy s mint?

- Yusuke, Kuwabara!- fordult hátra mosolyogva a fiú.- De mondtam már, hogy itt Shuitchi Minamino vagyok.

- Ja, persze!- csapott a homlokára Urameshi.- El is felejtettem! Egyébként hová mész? Nincs tanítás a sulidban, vagy mi van?- aztán kissé gunyoros mosoly terült el az arcán.- Á, értem már.- közelebb lépett barátjához és a továbbiakat már a fülébe suttogta, mint valami bizalmas információt.- Lógni akarsz, igaz? Hát ezt nem gondoltam volna rólad! De ne aggódj, nekem nyugodtan elmondhatod! Nem árulom el az anyádnak, becsszó!- de Kurama erre elnevette magát:

- Jaj, dehogyis! Éppen szünet van, és gondoltam hazaugrok valamiért. De azt hiszem ebből már nem lesz semmi, hála nektek. Ti viszont nem úgy festetek, mint aki iskolába készül.

- Hát, igen.- felelte Urameshi a lehető legtermészetesebben.- Gondoltuk ez a mai nap túl szép ahhoz, hogy az iskolában senyvedjünk az unalmas tanulnivalóval és a még unalmasabb tanárokkal.

- Ja, pontosan.- helyeselt Kuwabara is.- Úgy gondoltuk ideje emlékeztetni a környékbeli iskolásokat, kik is a legnagyobb vagányok ezen a területen.- Minamino továbbra is mosolygott:

- Ti soha nem változtok.- ekkor egy suhanó árnyra lett figyelmes.

- Mi az?- kérdezte Kuwabara, de a fiú nem válaszolt. Miután megbizonyosodott arról, hogy rajtuk kívül senki nem tartózkodik hallótávolságon belül, megszólalt.- Te vagy az, Hiei?- mindhárman odanéztek, ahol az előbb a mozgást látták és vártak. Néhány másodpercig semmi sem történt, majd hirtelen, látszólag a semmiből megjelent előttük az alacsony megszólított:

 

- Mit akartok?- a tűzdémon még a szokásosnál is morcosabb volt.

- Csak láttuk, hogy erre jársz. Egyébként nincs semmi különös.- válaszolta nyugodtan Kurama.

- Olyan furcsának tűnsz.- Yusuke kutató pillantással lépett közelebb a szörnyhöz.- Valami gond van?

- Mi lenne?- mordult fel a fiú, talán túl ingerülten.- Nincs semmi bajom! Szálljatok le rólam!- és azzal dühödten tovasuhant.

- Hát ezt meg mi lelte?- nézett utána roppant ostoba képpel Kuwabara.

- Szerintem semmi különös. Biztos egyszerűen csak rossz napja van, ennyi az egész. Tudjátok, hogy milyen.- vetette oda félvállról a detektív.

 

„Szerintem Yusukénak ezúttal nincs igaza. Történt valami Hieiel. De attól tartok, hogy soha nem fogja elmondani. Nem szeret panaszkodni. Csak remélni tudom, hogy nem lesz nagy baja.”- Kurama nem adott hangot félelmeinek, de ennek ellenére tényleg aggódott barátjáért. És bár nem tudta, de igaza volt. Hieiel valami tényleg nem volt rendben. Reggel óta borzalmasan érezte magát. Hasogatott a feje és a nap folyamán estig kétszer is kidobta a taccsot. Nem tudta, hogy mitől van ez, de kutyául érezte magát. A naplemente egy felhőkarcoló tetején érte. Egyszer csak hirtelen megszédült és fejében egy hangot hallott:

 

„Gyere! Csatlakozz hozzánk! Vegyük át együtt az uralmat a világ fölött! Mérjünk együtt végső csapást a tudatlanokra és mindenki másra, aki az utunkba áll!”

„Ki vagy te?”- kérdezte Hiei, persze csak gondolatban.

„Nem számít. Nem akarod uralni a világot? Tarts velünk!”

„De én nem akarom!”

„Tarts velünk!”

„De én nem…”- ám ekkor azt vette észre, hogy a lába az akarata ellenére elindul. Próbált ellenállni, de nem tudott.

 

Fogalma sem volt, hová megy. Elvesztette az uralmat a teste fölött. Hiei valami titkos erő vonzásába került. Vajon mi történik majd vele? És mi ez a titokzatos erő egyáltalán? Vajon sikerül-e megállítani, mielőtt bárkinek baja esik? Az elkövetkezendő fejezetekből kiderül!