Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. fejezet

 

Mind a négyen acsarogva néztek ellenségükre.

- Ki vagy te egyáltalán? Válaszolj mocsok!- ordítozott Yusuke.

- Ha ennyire érdekel, megmondhatom.- mosolygott a denevérszörny továbbra is gunyorosan.- A nevem: Genki, a mindenes bandita. Emberrablás, lopás, gyilkolás, nekem mindegy, bármit megcsinálok. De persze, csak ha kellően megfizetik.

- Szóval megbízásra vagy itt.- vonta le a következtetést Kurama.- Ki bérelt fel?

- Sajnálom, de a diszkréció alapvető követelmény ebben a szakmában.- felelte kajánul.- Nem mondhatom meg.

- Engem aztán nem érdekel! Felőlem lehetsz akárki! A lényeg, hogy az utunkban állsz!- vettette oda neki, még mindig dühösen Hiei. És kivont karddal megindult felé. Egy szempillantással később már a szörny mellett volt és kardjával belévágott. Illetve csak oda suhintott, ahol egy másodperccel azelőtt még Genki ült. Az ág nagy robajjal leszakadt. A tűzdémon elképedten meredt ellenfele hűlt helyére.

- Ejnye, fiacskám! Úgy látom egy csöppet lassú vagy ma!- nevetett gúnyosan a denevérszörny, miközben a Yukina hálóját tartó egyik ágra telepedett.

- Azt majd meglátjuk!- kiáltotta a fiú és már neki is állt, hogy leoldja a kezéről a kötést, és szabadjára engedje tomboló erejű sárkányát.

- Hiei, ne!- állította meg a mozdulatban Kurama hangja.- Előbb nézd meg, mit csinálsz!- a megszólított fölemelte a fejét. Ekkor vette csak észre, hol is ül Genki.

- Ó, a barátod lelőtte a poént.- önelégült vigyora csak nem tűnt el az ellenség arcáról.- Pedig mekkora móka lett volna, ha te magad veszed el a hőn szeretett húgocskád életét! Elmondhatatlanul élveztem volna!- és gonoszul felkacagott.

- Megkeserülöd ezt te mocsok!- kelt ki magából Urameshi.- Gyere csak el onnan, te gyáva! Azonnal végzünk veled!

- Ha-ha-ha. Csak nem képzelitek? Próbáljatok meg meggyőzni, hogy elmenjek innen! Hallgatlak!

A három fiú és Kuwabara villámló szemekkel meredt rá. De a mindig józan Kotono teljesen közömbösen előrébb lépett:

- Szóval ott akarsz maradni. Felőlem azt csinálsz, amit akarsz. De amíg ott ücsörögsz, én nyugodtan elmehetek.- és megfordult, majd úgy tett, mint aki távozni készül.

- De…de…ha elmész, megölöm mindegyiket! Nem csak a túszokat, a többit is!- fenyegetőzött utolsó kétségbeesésében a szörny.

- A legkevésbé sem érdekel. Tégy, amit akarsz, már mondtam. Semmi közöm ezekhez itt. Meg is ölheted őket, nem érdekel.- és még csak meg sem fordult.

- Hé, most hová mész? Urameshi szabadított ki, te hálátlan! Azonnal gyere vissza! Áruló! Urameshi bízott benned és kiállt érted!- kiabált utána Kuwabara.

- Senki nem kérte rá, hogy így tegyen.- felelte a lány hűvösen és tovább ment. Genki, miután látta, hogy semmi nem használ, utolsó kétségbeesésében Koto után vetette magát. Megpróbálta hátulról átfogni és így megállásra késztetni, de a lány gyorsabb volt és lendületből megfordult, majd tiszta erőből gyomorszájon vágta.

- Uh!- nyögött fel az az ütés ereje alatt. Repült egy sort és egy fának csapódott. Kiss kótyagosan rogyott a földre. A többiek egy ideig döbbenten nézték. Yusuke kapcsolt először.

- Na, most megkapod, te rohadék!- kiáltotta és szörnyet a felsőjénél fogva fölemelte, majd pofozgatni kezdte:

- Nesze neked! Ezt azért kapod, mert elraboltad Kuwabarát és Yukinát! Ezt azért, mert fogva tartottad őket!  Ezt meg azért, mert azt akartad, hogy áruljuk el Kotot! Ezt azért, mert aljas módon Yukina elé álltál, hogy ne merjünk megtámadni! Ezt Hiei nevében, amiért felidegesítetted! Ezt, pedig azért, mert engem is felhúztál! A többit meg ajándékba, hogy ne felejtsd el, kik is vagyunk és elmenjen a kedved a hasonló akcióktól!

A többiek messzebbről nézték, hogyan vesz a detektív revánsot az őket ért sérelemért.

- Hé, eloldozna végre valaki?- óbégatott Kuwabara.

- Kuwabara!- nevetett Kurama.- Persze, máris megyek.- és meg is indult a fiú felé. Már csak Hiei és Kotono álltak ott. A tűzdémon tekintete a lányra tévedt. Tisztában volt vele, hogy ha nincs a rókadémon trükkje, ki tudja, mi történt volna velük. Tudta, hogy valamiképp meg kéne köszönni neki, amit tett, de a fiú nem volt éppen valami nagy mester ezen a téren. Végül is, a többiek is megtehetnék. De mindegyikük el van foglalva valamivel, így ez a feladat úgy néz ki rá maradt. Szívesebben cserélt volna bármelyikükkel, csak ezt ne kellene megtennie. De ha jobban belegondolt, még egy bocsánatkéréssel is tartozik a lánynak, hiszen hányszor kételkedett a megbízhatóságában. Nem, biztos volt benne, hogy ez neki sehogy se megy… Gondolataiból Koto zökkentette ki:

- Muszáj így bámulnod? Idegesít.- a fiú szemébe nézett.- Mit akarsz egyáltalán?

- Semmit…- utálta hallani a saját hangján a zavarodottságot.- Hagyjál békén! Mégis mi a fenét akarnék egy olyantól, mint te? Semmi dolgom veled!- azzal sértődötten sarkon fordult és arrébb ment. Kotono egy ideig nézett utána, aztán megvonta a vállát és figyelmét újra Urameshiékre fordította. Kurama, aki végignézte az egész jelenetet, jókat derült rajtuk.

„Kíváncsi vagyok, meddig kerülgetik még egymást. Bár persze kérdéses, lesz-e egyáltalán ebből valami? Az, hogy Hiei totál bele van esve Kotoba, nyilvánvaló. Nem ő az első. De valamiért úgy érzem, hogy kölcsönösek ezek az érzések. De ezt persze nem tudhatom biztosan, Koto nagyon jól tudja palástolni az érzelmeit. Majd elválik. Ebből még akármi lehet…”

- Hé, Kurama min mosolyogsz úgy?- zökkentette ki a fiút Kuwabara harsány hangja.

- Semmi, semmi, csak elgondolkoztam valamin.- nevetett a megszólított. Időközben már eloldozta barátja köteleit és most egyesített erővel igyekeztek leszedni Yukinát. Végül ez a hálóval együtt sikerült. Időközben Yusuke is úgy gondolta, hogy eleget adott Genkinek és mindannyian egy helyre csoportosultak, hogy megbeszéljék a továbbiakat, mivel a köd érdekes módon még mindig nem oszlott fel. Ezt akár rossz előjelnek is tekinthették volna, de egyikük sem feltételezett e mögé semmit. Egyikük sem, kivéve Kotonot. Ő tudta, hogy két lehetséges magyarázata van ennek: vagy van még egy személy, aki a ködöt generálja, vagy, amit valószínűbbnek tartott, Genki csak tetteti és nem is ájult el. De nem adott hangot feltételezésének, hiszen tisztában volt vele, hogy akárki is bízta meg a banditát, valójában őt akarja és remélte, hogy Yusuke és csapata még idejében távozik, így pedig csak neki kell majd ismét szembenéznie ellenfelükkel.

- Tehát akkor- kezdte Urameshi.- Mivel ez a nyavalyás köd még mindig itt van, azt javaslom, hogy Kuwabara vegye föl mentálisan a kapcsolatot Genkaial és reméljük, hogy ő meg tudja mondani, hogy merre menjünk. De semmiképp se váljunk szét, mert nem találjuk meg egymást. Mindenesetre azt a szerencsétlent vigyük magunkkal, hogy majd megkaphassa méltó büntetését.

- Abból ugyan nem esztek!- hallottak meg egy hangot Yusuke háta mögül.

- Te még magadnál vagy, te mocsok?- szaladt ki a detektív száján.

- Mindegy.- mondta magabiztosan Kuwabara.- Már úgysincs ereje harcolni. Magunkkal visszük és kész!

- Azt már nem! Genkit soha senki nem foghatja el! És én soha nem vallok kudarcot! A hatékonysági mutatóm 100%-os! És nem hagyom, hogy ez megváltozzon!- a szárnya alól dinamit rudat vett elő.- Ha megerősítem ezt a kütyüt a szellemi erőmmel, elpusztít mindannyiótokat! Magammal viszlek titeket a halálba!- és szabadjára engedte az erejét. Néhány másodperccel később hatalmas robbanás rázta meg a vidéket. Mindannyian futásnak eredtek, majd a földre vetették magukat. Koto azonban, aki a legközelebb állt a robbanás centrumához, csak állt és nézett. Nem akart elugrani. Pillanatokig ugyanis azon tűnődött el, vajon ki lehetett a fickó megbízója, akitől annyira fél, hogy inkább önként eldobja az életét, mert, hogy ez volt az igazi indok, az biztos, bárki bármit is mond. Hiei észrevette, hogy a lány nem menekül. Gondolkodás nélkül visszarohant érte és a földre lökte. Mikor minden ismét csöndes volt, a kis csapat tagjai lassan felültek és körülnéztek, hogy mi is történt és, hogy mindenki jól van-e. Yusuke és Kuwabara fejüket simogatva tápászkodtak fel. Kurama, a kezében Yukina testével, szintén fölállt a földről. Koto először nem is igen fogta fel, hogy mi történt, mivel túlságosan belefeledkezett a gondolataiba. Csak azt érezte, hogy valaki a földre lökte. Mikor felmérte a helyzetet igencsak zavarba jött. A földön feküdt, de mikor megpróbált feltápászkodni, érezte, hogy valami még mindig lent tartja. Ahogy jobban szemügyre vette a dolgokat, rájött, hogy mi is az. Hiei gyakorlatilag rajta feküdt! A fiú is fölemelte a fejét. Egy ideig csak néztek egymás szemébe.

- Hé, srácok, jól vagytok?- kiáltott feléjük Urameshi és mindenki megindult a páros felé.- Hát ti meg mit csináltok?- kérdezte a detektív meglepetten, amikor közelebb értek. Mindkét megszólított elvörösödött és Hiei gyorsan lemászott a démonlányról. Kurama ismét jót derült a jeleneten. Hiei és Koto is igencsak szúrós tekintetet meresztett rá. A többiek, a kettős szerencséjére, hamar napirendre tértek a dolog fölött.

- Na most. Mit csináljunk?- nézett körbe detektívünk.

- Szerintem menjünk haza.- felelte Kuwabara.

- Igen, szerintem is.- toldotta hozzá Kurama.- Egyébként is felszállt már a köd. Úgy tűnik Genki idézte elő, tehát most már szabad az út. 

- Akkor nyomás!- kilátott fel boldogan Yusuke és rohanva indult el a sűrűbe.- Aki utolsóként ér ki az erdőből az fizet a többieknek egy fagyit! Hallod Kuwabara? Készítheted a pénzedet!- szólt még vissza mielőtt eltűnt.

- Meglátjuk még azt, hogy ki fizet kinek Urameshi!- és ő is futásnak eredt. Kurama nevetett és Hieiel együtt ők is követték barátaikat. Egyedül Koto maradt hátra. Ő tudta, hogy ez az ügy még korántsem lezáratlan. Ezt a szerencsétlen flótást valaki felbérelte és ez a valaki nem fog letenni a szándékairól…