Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. fejezet

 

A nap már lebukott az égről és az erdőre sötétség ereszkedett. A természetes csöndet négy alak lépteinek zaja verte fel.

Yusuke, Kurama, Hiei és Kotono szótlanul mentek egymás mellett. Minden kis neszre figyeltek, hátha kapnak valami támpontot, hogy merre is kéne menniük. Így zajlott ez egy ideig, ám hirtelen ködfátyol kezdte beburkolni a látómezejüket és szinte percek alatt átláthatatlanná vált.

- Ez nem közönséges köd.- szólalt meg váratlanul Hiei.

- Nem?- nézett rá értetlenül Urameshi.- Már miért ne volna az?

- Nem.- válaszolta erre Koto.- Igaza van. Nem érzek szagokat. Ez nem csak egyszerű köd.

- Én meg a jaganommal se látok semmit.- jegyezte meg a tűzdémon.

- Egyébként is furcsa, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora köd alakult ki.- bólintott Kurama.

- Azt akarjátok ezzel mondani, hogy ez az ellenségeink műve?- kérdezte a detektív.

- Feltételezhetően.- felelte Shuitchi.- Csapdát állítottak mi meg belesétáltunk. Mindazonáltal ez valószínűleg azt jelenti, hogy jó nyomon járunk.

- De, hogy menjünk tovább, ha senki nem lát semmit?- tette fel az igen logikus kérdést Yusuke.

Minamino Kotonora pillantott:

- Te hallod a zajokat még, nem? A füledre támaszkodva valamelyest kiküszöbölhetnénk a váratlan támadásokat.

- Még szép.- vágta rá a lány.- Holmi köddel nem lehet az utamba állni.

- De honnan tudjuk, hogy nem ver át?- nézett a démonra Hiei.

- Nézd.- kezdte Kurama.- Muszáj megbíznunk benne. Jelenleg nincs más választásunk, ha meg akarjuk találni Kuwabarát és Yukinát. Ezt neked is be kell látnod!

A fiú ezek után elfordult és nem kérdezett többet.

- Most akkor merre tovább?- nézett körbe tanácstalanul Yusuke.- Ebben a ködben még azt sem tudhatjuk honnan jöttünk.

De nem maradt idejük ezen gondolkodni, mert Koto váratlanul megszólalt:

- Mögöttetek.

-Mi van mögöttünk?- értetlenkedett Urameshi. Ám válasz helyett vagy ötven alacsony, csuklyás ki szörnyeteg ugrott ki a sűrűből. Szerencsére Kurama és Hiei gyorsan kapcsolt és rájuk rontottak, mielőtt elérték volna a detektívet. Mikor magához tért a megsegített is bekapcsolódott a harcba. Kotono egy darabig csak állt és várta, hogy mi történik, de mikor egy kis rusnyaság éppen őt pécézte ki, végül bekapcsolódott a harcba. Néhány percnyi hadakozás után az ellenfelek mind holtan feküdtek a földön.

- Mi a francok voltak ezek?- nézett a tetemekre detektívünk enyhe undorral.

- Furcsa kis lények. Még sosem láttam ilyeneket.- lépett a fiú mellé Kurama.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy nem is alvilági lények?- hökkent meg Yusuke.

- Yusuke, mint tudod az alvilág hatalmas. Nem ismerhet még egy ottani se minden lényt.- jött a nyugodt válasz.

- Nekem van egy tippem, hogy mik ezek.- mondta váratlanul a démonlány.- Szerintem nem is alvilágiak.

- Akkor mégis mik lennének?- szurkálódott Hiei.

- Genetikai kísérlettel létrehozott mutáció eredményei. Alacsonyabb rendű szörnyekből. Biztos láttatok már ezekhez hasonló alacsony termetű szörnyeket.

- De ki csinálna undorító és gonosz szörnyekből még undorítóbbat és gonoszabbat?- tűnődött Urameshi.

- Ki tudja. Vannak ilyenek.- felelte Kotono. A többiek várakozóan néztek rá, de láthatóan nem szándékozott bővebb tájékoztatást adni, úgyhogy másfelé fordították a figyelmüket.

- Tehát akkor a kérdés továbbra is adott, hogy merre menjünk tovább.- tért rá Yusuke a témára, ami mindannyiukat foglalkoztatta.

- Szerintem ez most már egyértelmű.- vette át a szót Hiei.- Egyszerűen csak arra, amerről ezek a csúfságok jöttek. Tuti egyenesen a gazdájuktól indultak.

- Igen, én is így gondolom.- tódította Kurama.- Egyébként is, muszáj továbbmennünk, mert valószínűleg ők sem ülnek ölbe tett kézzel, ráadásul már 21 óra van. Mindössze három óránk maradt.

- Rendben. Induljunk.- bólintott a detektív és a kis csapat elindult a kijelölt irányba. Ismét hosszabb idő telt el úgy, hogy gyakorlatilag semmi nem történt. A köd miatt csak lassan tudtak haladni, mivel folyamatosan figyelniük kellett, nehogy újabb támadás érje őket, az ellenséges lépteket Koto pedig csak tökéletes csendben tudta teljes pontossággal kivenni. Mindemellett még abban sem lehettek biztosak, hogy jó irányba haladnak. Az idő viszont egyre csak fogyott. Mikor már kezdték úgy érezni, hogy semmi esélye annak, hogy megtalálják társaikat és totális kudarcot vallottak, hirtelen szinte a semmiből milliónyi, az előbbiekhez hasonló mutáns szörnyecske állta az útjukat.

- Hát, srácok, úgy néz ki, mégis jó volt az irány.- mosolyodott el kajánul Yusuke.- Mennyi időnk is van még Kurama?

- Pontosan két óránk.- pillantott a csuklóján lévő karórára a megkérdezett fiú.

- Hát akkor mindent bele fiúk!- kiáltott fel Urameshi és egy hatalmas csatakiáltás kísértében az ellenfeleire rontott. Kurama és Hiei egymásra pillantott és ők is megindultak. Kirántották a fegyvereiket. Kotono is megindult volna a többiek után, ám ekkor pillantása Hiei kardjára tévedt. Földbe gyökerezett a lába.

„Ez a kard. Ez…”- elképedten meredt a pengére. Felrémlett előtte az a végzetes nap és a penge, amint megcsillan a fényben.- „Ez volt az, ami megvágta az arcomat annyi éve. Hát ő volt az. Ő tette…”- de hamar úrrá lett érzelmein és bekapcsolódott a küzdelembe. Mindannyian hosszú percekig kaszabolták a szörnymutánsokat, de csak nem akartak elfogyni.

- Valahogy, muszáj átjutnunk rajtunk, mert mindjárt elfogy az időnk.- lihegte Yusuke. A másik három, szintén lihegő társa egyetértően bólintott. Kurama és Koto tekintete ekkor találkozott. Hosszú ideig csapattársak voltak és még a köztük húzódó rejtélyes ellentét ellenére is rögtön tudták mire gondol a másik.

- Gondolod, hogy ilyen hosszú idő után is menni fog?- kérdezte kissé provokálóan a lány.

- Miért ne menne? Pont megfelelőek a körülmények, egy oldalon állnak és nem körbe. Bár nem lesz olyan látványos, mivel a köztünk lévő magasságkülönbség most nem akkora, de szerintem így is elég hatásos.- jött a felelet.

- Akkor mire vársz? Kezdd el!- adta ki az utasítást a démon.

- Mi van? Miről van szó?- kérdezte értetlenül Urameshi. Ő és Hiei semmit nem értettek az előbbi párbeszédből és csak bámultak rájuk.

- Semmi, semmi Yusuke.- nevetett Kurama.- Ti csak maradjatok hátul. A rusnyaságokat meg csak bízzátok rám és Kotora.- És elindult az ellenfeleik felé.- Rózsaostor!- kiáltotta.

„Ezzel akarja megölni az összeset? Ez eddig sem vált be.”- ütközött meg Hiei.

De Kurama nem futott el egészen az alacsony termetű szörnyekig, hanem azoktól néhány méterre megállt, enyhén előredőlt és eldobta az ostorát a tömeg felé. Ekkor lépett akcióba Kotono. Egy szempillantás alatt kilőtt és egykori társa mögött termett. A hátára ugrott és azt mindegy dobbantóként használva, előrelendült. A rózsaostort még a levegőben elkapta, mielőtt az visszaváltozott volna eredeti virágállapotába, a bal karjára tekerte. Az ostor mély, vérző sebet ejtett ott, de láthatóan mindez a legkisebb mértékig sem érdekelte. Szabadjára engedte erejét még a levegőben, majd valahol a tömeg közepén a fölbe csapódott és öklével a talajba ütött. A többiek másodpercekig csak port és fényt láttak, valamint a megtámadott szörnyek ordításait hallották. Mikor már újra kitisztult a látómezejük és csend borult a tájra mindannyian közelebb léptek az ütés hatására keletkezett hatalmas gödörhöz. Yusuke és Hiei teljesen ledöbbent. A gödörben és mellette cafatokra hullott tetemek hevertek. Az energia és az ütés az összes kis mutánst megölte.

- Hát, ez tényleg hatásos volt!- ámuldozott Urameshi.- Mi volt ez egyáltalán?

Kurama mosolygott barátai döbbent ámulatát látva:

- Ez egy régi technika, amit még akkor dolgoztunk ki, mikor bandatagok voltunk. Tudjátok több ilyen is volt. Egy vagy több bandita volt benne. Mindegyiket úgy dolgoztuk ki, hogy figyelembevettük a résztvevők erejét, harcmodorát, testfelépítését és mentalitását. Ez, amit az előbb láttatok direkt csak kettőnknek lett kitalálva. Mivel én előszeretettel alkalmazom a rózsaostort és elég magas is vagyok, bár régen jobb volt, hiszen Yoko Kuramaként  213 centi voltam, most meg csak 180, Koto 173-ja viszont mit sem változott, szóval ő meg szereti az ökölharcot és elég gyors is, képes elkapni az eldobott ostort mielőtt még eltávozna belőle a szellemi erő és visszaalakulna és azt a saját erejével úgymond életben tartani. A hátamról elugorva, pedig a tömeg közepébe ugrik, és a saját szellemi erejével megspékelve a dolgot, a tüskéket az ostorról gyakorlatilag lefeszíti, így az ellenfelet vagy az ütésének ereje, vagy a szellemi erő, vagy a szétrepülő tüskék ölik meg. Persze ehhez alapvető feltétel, hogy Koto ingerküszöbe igen magas és így képes elviselni a karjába fúródó tüskék okozta fájdalmat.- adta meg a magyarázatot az előbb látottakra Kurama.

- Hú. Hát ezt aztán jól kitaláltátok.- mondta elismerően a detektív. Kurama elmosolyodott és köszönetképp biccentett a fiú felé.

- Tovább kéne mennünk.- szólt közbe Hiei.

- Igen, így van.- helyeselt Urameshi.- Ideje indulni. Még egyszer köszi srácok, igazán szép volt!- nézett Kuramára és Kotonora. A társaság tovább indult. Nem kellett azonban messzire menniük. Egy, még a ködben is jól kivehető hatalmas fához értek.

- Urameshi!- hallottak ekkor egy kiáltást. A hang irányába fordultak:

- Kuwabara!- ismerte föl barátját a fiú.

- Csakhogy ideértetek végre! Mi a fészkes fenét csináltatok eddig?- esett nekik az.

- Titeket próbáltunk megtalálni te barom! Nemhogy örülnél!- vágott vissza a detektív. Ekkor vette alaposabban szemügyre a helyzetet. Kuwabara a nagy fa egyik ágához volt kötözve, nem sokkal arrébb, a fa néhány másik ágára kifeszített hálón, pedig az eszméletlen Yukina feküdt.

- Na jó. Gyorsan hozzuk onnan le őket és tünés!- adta ki az utasítást Yusuke. De még mielőtt bármit tehettek volna egy hangot hallottak a fejük fölül:

- Csak lassan a testtel! Azt hiszitek, hogy csak úgy elvihetitek őket?- a hang tulajdonosa ezek után a háló és a megkötözött fogoly közötti ágra telepedett. Rusnya, denevérszárnyakkal rendelkező lény volt.

- Ki vagy te?- kiáltotta oda neki Urameshi.- Állj félre, ha kedves az életed, különben végzek veled!

- Ha-ha-ha. Nagyon félelmetes, máris reszketek!- kacagott gúnyosan.

- Ne húzz fel!- és Yusuke már indult volna felé, de Kurama megfogta a vállát:

- Ne, Yusuke! Ne tégy semmi elhamarkodottat! Szándékosan provokál. Maradj higgadt!

- Na jó. Idefigyeljetek. Teszek nektek egy ajánlatot: szabadon engedem őket, persze nem ingyen.- mondta önelégülten a szörny.

- Mit akarsz te szemét?- sziszegte neki Urameshi.

- Tudjátok a megbízómnak nincs veletek semmi dolga, sem a túszokkal. Mindössze egy bizonyos személyre van szüksége közületek. Rá!- és csontos ujjával Kotonora mutatott. A lány kivételével mind megütközve néztek a denevérszerű szörnyre.

- Nos mit szóltok? Megfelel? A lány a túszokért cserébe?- kajánul elmosolyodott.- Végül is ő csak egy bűnöző, de ezek itt a barátaitok. Szerintem megfontolandó.

- Dögölj meg!- sziszegte a fogai közt Hiei.

- Mi van, csak nem tetszik a kislány? Fontosabb volna neked, mint a saját húgod? Enyje, enyje, nem szép dolog.- és a vigyor csak nem tűnt el az arcáról. Hiei lángoló tekintettel meredt rá.

- Mi van? Azt mondta a húga? Elmagyarázná valaki?- értetlenkedett Kuwabara.

- Majd később.- felelte Kurama.- Hiei, te, pedig fékezd magad!- szólt oda feldühödött barátjának.

- Rendben. Úgy látom nincs más lehetőségünk, mint harcolni. Készen álltok fiúk?- nézett társaira Yusuke. De váratlanul Koto megszólalt:

- Hagyd Urameshi! Semmi értelme. Ti úgyis a barátaitokat akarjátok, és egyébként se bíztok bennem. Nem lenne értelme értem harcolnotok. Nem kértem. Fogjátok őket és nyomás!

- Azt már nem!- tört ki a detektív.- Nem kérted ugyan, de mégiscsak kötelességünk ezt tenni. Nekem legalábbis. A segítségedet kértem és te, bár nem ingyen, de mégis megadtad. Ezek után nekem kötelességem harcolni érted, ez így fair. Különben én bízom benned.- Koto kicsit kiesett a mindig-érzéketlen-vagyok szerepből és egy pillanatig döbbentnek látszott. Még senki nem fektette belé ennyire a bizalmát és állt ki érte. Yusuke ekkor a többiekhez fordult:

- Nem kérem, hogy segítsetek, de szívesen venném.

- Rám számíthatsz Yusuke.- vágta rá Kurama. Most már mindketten Hieire néztek. A fiú zavartan Kotora pillantott. A lány is őt nézte. Hisz annyiszor vádolta meg árulással, hogy nem lett volna meglepő, ha most kitér a harc elől. Az észérvek is ezt diktálták volna, de Hieinek az érzelmei nem engedték ezt meg.

- Jól van.- morogta.- Legyen. De csak a túszok miatt.

Az ellenségük összehúzott szemmel, gunyorosan szólt hozzájuk:

- Szóval harcoltok? Rossz válasz! Így most már biztos, hogy mind meghaltok!

Yusuke és barátai megtalálták hát a túszokat és fogva tartójukat. Miután visszautasították képtelen ajánlatát, most le kell győzniük, ha vissza akarják kapni Yukinát és Kuwabarát. Van-e esélyük ebben a küzdelemben, hiszen már mindannyian testileg-lelkileg kimerültek, ráadásul ellenségük valószínűleg igencsak erős? A következő fejezetből kiderül!