Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. fejezet

 

Kotono miután elhagyta Kurama szobáját igyekezett minél távolabb kerülni ideiglenes csapattársaitól, hogy tisztázhassa magában a gondolatait. Természetesen elsősorban Hieiel kapcsolatban.

Össze volt zavarodva és nem értetette, mi történt vele, hiszen azelőtt még soha nem érzett ilyet. Egy ideig csak ugrált egyik épületről a másikra, majd mikor valamelyest lenyugodott egy emeletes tömbház tetején megállt és az eget fürkészte. Megpróbálta rendbe tenni a gondolatait. Ha csak a fiú sajátos szagára gondolt ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Idegesen megrázta a fejét:

„Marhaság! Egyszerűen mindössze arról van szó, hogy nagyon érdekes a származása. A szaga semmit nem tükröz. Na persze ez így nem igaz. Egy bizonyos illető szaga megmutatja, hogy az a bizonyos személy milyen fajú, az ereje nagyságát, a korát, a nemét, azt, hogy élő vagy halott, sőt még a szándékait is, mivel a gonoszságnak iszonyatos bűze van. Talán attól volt ő különleges, hogy nem a szörnyekre jellemző gonosz bűz lengte körül. Persze nem makulátlan ez bizonyos, de az alapvető szándékai jók. Vagy talán a származása. Olyan mintha egyszerre lenne tűz és jégszörny. Ki tudja? Hallottam már ilyet.”

Felidézte magában azt az időszakát az életének, amit a hótündérek lakta Gleccser Fennsíkon töltött. Miután elsajátította a fekete sárkány technikát és történt még vele egy s más hosszabb időt töltött ott, mondhatni a sebeit nyalogatva. Bár a fennsíkon lévő zord erdőkben húzta meg magát és sosem mutatkozott a hótündérek előtt, mégis hallott valami mendemondát egy asszonyról, aki megszegte a tündérek legszentebb törvényét és egy férfival hált, majd ikreknek adott életet, akik közül az egyik fiú volt. Azt is hallotta, hogy az újszülöttet ledobták, de az egyik hótündér szerint biztosan túlélte. Nem nagyon foglalkozott akkor ezzel, de most egyre inkább úgy gondolta, hogy valószínűleg Hiei az említett fiú. Akárhogy volt is a lánynak nehezére esett másfelé terelni a gondolatait.

 

„Mi a fene van velem? Ez egy szörny! Ugyanolyan undorító, mint az összes többi!”

Újabb emlékkép rémlett föl előtte. Kajánul nevető, rettenetesen csúnya és gonosz szörnyeket látott. Kislánykorában mindig rajta tapostak. Állandóan üldözték, és ha elkapták, alaposan helybenhagyták. Idővel már meg sem próbált elfutni előlük. Hagyta, hogy addig verjék, amíg csak jólesik nekik és remélte, hogy egy nap talán belehal a sérüléseibe. De ez soha nem következett be, akkor és eddigi élete során még jó párszor úgy érezte, mintha valami átok folytán képtelen volna megszabadulni ettől a nyomorult élettől. A szörnyektől kegyelmet meg sem próbált már kérni, hiszen mikor egyszer a kezdet kezdetén még megtette, azok csak kinevették esdekelő szavait és könnyeit, leköpdösték és megrugdosták. Nem csoda, ha ezek után arra a következtetésre jutott, hogy az egyetlen megoldás a hidegvérű gyilkolászás, azt pedig, hogy kegyelmet adjon másoknak, hogy is tehette volna, amikor soha senki nem mutatta meg neki, hogy olyat is lehet. Egész életében csak azt látta, hogy az erősebb leigázza a gyengébbet, és ha az nem tud védekezni, akkor vége. Mindezen szörnyek kegyetlenkedései mellett ott volt még az a vágás is az arcán, amit ugyebár szintén egy szörny okozott… Talán nincs is ezek után mit csodálkozni azon, hogy Kotono elvből utálta a szörnyeket. És most mégis itt van ez, aki valahogy más… A démon ekkor észrevette, hogy a nap már lebukóban van az égen és eszébe jutott, miért is van itt. Gyorsan megindult abba az irányba, amerre Yusukéék szagát érezte. Szeretett a társainál hamarabb odaérni a megbeszélt találkahelyekre, hogy kicsit körülszaglászhasson. Gyorsan összeszedte magát, újra felvette szokásos érzelemmentes arckifejezését, mivel nem szerette kimutatni az érzelmeit mások előtt, gyengeségnek tartotta. Ezek után elindult.

Közben Yusuke, Kurama és Hiei is a megbeszélt találkozóhely felé indult. Még útközben összefutottak és úgy döntöttek együtt mennek tovább.

- Mondd csak Kurama!- szólalt meg Urameshi.- Ha jól emlékszem, akkor te meg Koto már régebb óta ismeritek egymást, ugye?

Kurama arca megrándult:

- Igen, így van. De mért’ kérded?

- Csak arra gondoltam mesélhetnél valamit róla. Elvégre te jobban ismerheted, mint én.

- A csapattársam volt már mondtam. Ezen kívül nagyon erős, gyors, fürge, ügyes és okos, egyszóval igazán nagyszerű harcos. De a természete és a modora hagy némi kívánnivalót maga után. Rideg és kegyetlen. Ez már első pillantásra látszik a tekintetéből szerintem. A csapatomból ő volt talán a legkegyetlenebb. Módfelett élvezte kínozni az ellenfeleit.

- Na igen. Ezzel nem mondtál sok újat.- vakarta meg a fejét a detektív.- Minderre rájöttem valahogy, amikor vele küzdöttem.

- Ha tudod, hogy ilyen miért bízol meg benne ennyire?- szegezte neki a kérdést Hiei, aki eddig csak csöndben figyelte a társalgást.- Nekem egyáltalán nem szimpatikus.

- Ez jó kérdés. Egyszerűen úgy érzem, hogy megbízhatom benne. Tisztában vagyok vele, hogy érdekből van velünk, de akkor is. Biztos vagyok benne, hogy nem fog bennünket elárulni.

- Hm. Szerintem ez akkor sem helyes.- válaszolta erre a tűzdémon.

- Végül is teljesen mindegy.- szólt közbe Kurama.- A túszejtők követelései miatt, muszáj együttműködnünk vele függetlenül a te egyéni érzelmeidtől.- és jelentőségteljesen barátjára nézett.

- Most mit bámulsz így? Mi bajod van?- csattant fel az erre.

- Semmi. Nincs semmi különös.- mosolyodott el a fiú, aki sejtette, hogy a szörny homlokegyenest ellenkező véleményt mond azzal, mint amit valójában érez.

- Nem igazán értelek titeket, de tulajdonképpen mindegy is.- jegyezte meg Urameshi.- Mindenesetre menjünk! Mindjárt 20 óra!

- Igazad van.- bólintott Kurama. A kis társaság megszaporázta lépteit és nemsokára el is ért a megbeszélt helyre.

- Vajon Koto mikorra ér ide? Remélem, idetalál.- fürkészte az utat Yusuke.

- Szerintem, már itt van.- mondta erre Shuichi Minamino.- Szokása mindenki előtt érkezni a megbeszélt helyekre, hogy felmérhesse úgymond a terepet.

- Vagy el sem jön.- tette hozzá szúrósan Hiei.- Én legalábbis elképzelhetőnek tartom. Nem tűnik túl megbízhatónak. Könnyen lehet, hogy már árkon-bokron túl jár. Véleményem szerint nem is merne idejönni.

- Nem szokásom beijedni.- jött valahonnan fentről egy fagyos válasz. Mindhárman a hang irányába pillantottak és meglátták az egyik fa ágán ülő Kotonot. A lány egy hirtelen ugrással közvetlenül Hiei előtt termett:

- Én inkább egy hozzád hasonló szörnyről tudnám elképzelni, hogy megfutamodik a kihívások elől. A magadfajták mindig mentik a bőrüket.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy gyáva vagyok?- sziszegte a megszólított.

- Értsd, ahogy akarod. Ez a véleményem és kész.- fordította el a rókadémon a fejét.

- Akkor gyere és mutasd meg, ha olyan bátor vagy!- és a szörny, aki már teljesen elvesztette a fejét, a kardja után nyúlt.

- Ahogy akarod. Ha te meg akarsz halni, én nem állok az utadba.- meredt rá Kotono és látszott rajta, hogy készen áll a harcra. De Kurama megállította őket:

- Azonnal hagyjátok ezt abba! Ne feledjétek, hogy meg kell találnunk Yukinát és Kuwabarát! Az idő, pedig vészesen fogy! Mindjárt besötétedik! Nincs vesztegetnivaló időnk! Indulnunk kell!

A fiú tisztában volt vele, hogy a lány szándékosan provokálta Hieit. Tudta, hogy egykori társa meg akar küzdeni a barátjával, és ha ő akar valamit, akkor semmi és senki nem képes megállítani. Csak remélhette, hogy visszafogják magukat, míg teljesítik a küldetést.

- Nekem te ne parancsolgass!- húzta össze a szemét a démon.- Ha én meg akarok ölni valakit, akkor meg is teszem. Nem tudsz megállítani! Ne felejtsd el, hogy még van egy függőben lévő ügy közted és köztem.

Kurama hirtelen megmerevedett. Kiverte a víz és ökölbeszorult a keze. Rémülten kapkodta a levegőt.

„Mi van, ha most akar revánsot venni?...”- a fiú érezte, hogy egész testében reszket. Kotono azonban már nem foglalkozott vele, úgy tett mintha észre sem vette volna az előbb történteket. Yusukéhoz fordult:

- Akkor megyünk vagy sem?

- Persze, persze. Induljunk!- kapott észbe erre Urameshi.- Gyerünk srácok! Tartsatok ki Kuwabara megyünk!- Eresztett még meg egy harci kiáltást és kilőtt az erdőbe. Koto határozott léptekkel követte. Hiei idegenül nézte Kuramát:

- Kurama! Minden rendben?- még sose látta a fiút ilyennek. Érdekelni kezdte, vajon mi lehet az a titokzatos lezáratlan ügy a két egykori bandatag között.

- Igen, persze. Semmi bajom. Menjünk!- felelte az, amint meg tudott szólalni. A hangja a szokásos magabiztosságot tükrözte, de lábai még mindig remegtek egy kissé, amikor a többiek után indult. A tűzdémon még gyanakodva szemlélte egy ideig, majd ő is követte társait a sűrűbe.

  A kis csapat tehát elindult. Ám úgy tűnik nem lesz minden zökkenőmentes. Vajon képes lesz-e a társaság az új és a múltban régen meghúzódó konfliktusok ellenére is megmenteni a túszokat? Odaérnek-e időben, vagy még barátaik élete sem elég nagy tét ahhoz, hogy ne essenek egymásnak? Milyen esélyeik vannak így? Olvassátok el a következő részt, abból minden kiderül!