Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. fejezet

 

Yusuke, Kotono és Kurama a Minaminoként az emberek világában élő fiú szobájában voltak.

- Hol van már Hiei?- kérdezte türelmetlenül Urameshi.

- Türelem Yusuke.- szólt oda neki nyugodtan Kurama.- Hamarosan itt lesz. Megígérte.

A fiú közben a szörnnyel való legutóbbi találkozására gondolt. Értesítette Hieit a húga elrablásáról, s miközben várakoztak Yusukéékra, valahogy a lányokra terelődött a szó. Hiei váltig állította, hogy nem léteznek csinos és erős harcosnők:

- Mind vagy szép és akkor azt gondolja, hogy nem is kell harcolnia, mert minden férfit magába bolondíthat, vagy ha mégis tud, akkor meg ronda, mint a bűn.

Kurama nevetve emlékezett barátjának erre a megállapítására és a szeme sarkából az íróasztalon ülő Kotonora pillantott.

„Ha Hiei találkozik vele, biztos megváltozik a véleménye.”- állapította meg magában.

Ekkor ajtó csapódott és belépett az említett személy.

- Szervusz, Hiei!- köszöntötte Yusuke. Az nem válaszolt, csak mordult egyet. Kotono hirtelen felkapta a fejét. A belépő személyt ugyanis különös illat lengte körül, de ezt csak a lány kifinomult orra érezhette.

„Különös dolog. Furcsa érzésem van, amikor erre a fiúra nézek…”- aztán gyorsan elhessegette magától a gondolatot.- „Mindegy. Mit számít ez? Ez is csak egy szörny és kész!”

Hiei még nem vette észre a démont, mivel az asztal a teraszra nyíló ajtó mellett volt, nem túl feltűnő helyen.

Yusuke éppen kekszet majszolgatott és már egy kicsit modortalannak érezte magát, hogy meg sem kérdezi a többieket, úgyhogy még mielőtt teljesen elfogyott volna az ízletes csemege körbekínálta őket:

- Ez nagyon finom! Igazán remekül süt az anyukád Kurama!- mondta teli szájjal.- Biztos, hogy te nem kérsz?

- Nem, kösz.- felelte az nevetve.- Edd csak meg nyugodtan!

- Hiei?- nézett most a fiúra.

- Yusuke.- válaszolta a szörny kissé megvetően.- Én nem tömném a fejem ilyen fontos pillanatokban.

- Koto?- fordult most hátra a földön ülő fiú.

A lány csak enyhén megrázta a fejét és keresztbetette a lábát. Hiei csak ekkor lett figyelmes a démonra. Mikor rápillantott, úgy érezte magát, mintha leforrázták volna. Elakadt a lélegzete és egyszerűen képtelen volt másfelé nézni. A csinos alak, az állig érő ezüstös haj, de legfőképp azok a zöld szemek egyszerűen megbénították. Kotono érezte magán a fiú tekintetét, volt már ebben gyakorlata, hisz bárhová ment, mindenhol mohó férfitekintetek követték, ami mellesleg eleinte roppant idegesítette, de ma már tudta kontrolálni magát. Hűvös nyugalommal fordult Hiei irányába, akit valósággal megbabonázott a lány tekintete, s életében először, a rókadémonban is megmozdult valami, ahogy a szörnyre nézett. Hieinek ekkor szúrt szemet a Kotono arcán végighúzódó vágás. Eltűnődött, vajon ki követhetett el ilyen égbekiáltó bűnt, hogy egy ehhez hasonló, szoborszerűen tökéletes arcot némiképp megpróbáljon elcsúnyítani, persze sikertelenül. A lány látta, hová téved a kutató tekintet és ez, ha lehet, még az előbbinél is jobban idegesítette. Előrébb hajtotta a fejét, hogy a haja eltakarja a vágást, tekintetét, pedig elfordította.

 „Ez furcsa. Általában a férfiak szokták előbb elkapni a fejüket és nem ő.”- tűnődött el Kurama, akinek szintén feltűnt ez a kis közjáték.- „Ki tudja mi lesz még ebből? Mindenesetre Hiei jobban teszi, ha vigyáz. Koto nem egy könnyű préda. Kicsit féltem is őt…”

- Hé, srácok, mi van már?- rántotta vissza mindannyijukat Urameshi hangja, aki az égvilágon semmit nem vett észre az előbb történtekből.- Ne feledjétek, hogy dolgunk van!

- Mi van Yusuke, elfogyott a keksz?- szurkálódott Hiei.

- Való igaz, tényleg elfogyott!- nevetgélt eléggé idiótán a detektív.

- Akárhogy is, tényleg ideje megbeszélnünk a dolgokat.- jelentette ki Kurama.

- Igen.- bólintott Urameshi.- Csak az a kérdés, hogy mikor és hol találkozzunk?

- Ha jól látom, most 18 óra van.- pillantott az órájára az embertestbe bújt démon.- Mit szólnátok hozzá, ha két óra múlva találkoznánk Genkai házának háta mögött?

- Nekem megfelel.- egyezett bele detektívünk.

- Felőlem.- rántotta meg a vállát Hiei.

- Koto, tudod hová kell menni?- érdeklődött Yusuke.

- Nem, de nem is fontos.- mondta az, a tőle megszokott jeges hangon és már el is indult a terasz ajtaja felé, hogy távozzon.

- De várj! Hogy jössz oda, ha nem is tudod, hol van?- kiáltott utána a detektív.

- Ez már legyen az én gondom. Ott leszek és nektek csak ez a lényeg, nem?- felelte igencsak barátságtalanul.

- Rendben, Koto, menj!- vette át a szót Kurama.- De ne ölj meg egyetlen halandót sem! Ne feledd, hogy Yusuke felelősséget vállalt érted!

A lány azonban csak megrántotta a vállát:

- Akkor és azt csinálok, amikor és amihez kedvem van. Nem tudtok megállítani! Urameshit meg senki nem kérte, hogy azt tegye, amit. Ez az ő döntése, viselje hát a következményeit!- azzal már indult volna, de Hiei megjegyzése megállásra késztette:

- Úgy látom, egyesek igencsak fennhordják az orrukat. Csak tudnám, mire föl? Mindössze egy nő vagy és semmi több!

Mikor a lány megfordult, Kurama már tudta, hogy barátja hibát követett el. Kotono nem igazán tolerálta az efféle sértegetéseket és ő ezt tudta jól. Csak remélhette, hogy nem esnek egymásnak.

- Nem hinném, hogy egy hozzád hasonló degeneráltnak kéne magyarázkodnom.- megvetően végigmérte a fiút.- Ekkora erővel én a helyedben meghúznám magam.- és most már tényleg elindult.- Akkor az adott helyen és időben.- pillantott Yusukéra.

- Rendben.- hagyta jóvá a fiú. Majd másik két barátjához fordult.- Azt hiszem, addig én is hazaugrom, ha nem baj.

- Persze. Szia!- hagyta jóvá Kurama.

- Na csáó srácok!- és már be is csapódott mögötte az ajtó.

- Hát te hová mész Hiei?- nézett Shuichi Minamino a megszólítottra, amint az az ajtó felé vette útját.

- Csak sétálok egyet.- vetette oda a szörny a válla fölött.

- Ha Kotot akarod követni, azt nem ajánlom. Nem igazán szereti, ha szaglásznak utána, észrevétlen meg nem tudsz maradni, mert már messziről megérzi a szagodat.

Hiei teljesen zavarba jött:

- Én nem…Eszembe se jutott… Mondtam, hogy csak sétálok!- vágta rá végül ingerülten és elinalt.

- Hát persze.- nevetett magában Kurama.

Összeállt hát az alkalmi csapat. De vajon ez a kissé szedett-vedett társaság képes lesz-e kiszabadítani a túszokat? Nemsokára elválik!