Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. fejezet

 

Csend borult a teremre. Mind a Sötétség Ura, mind, pedig Kotono csak néztek az oszlopra, amely maga alá temette Hieit.

Senshi ekkor érdeklődve a szeme elé emelte a bal kezét. A karjáról patakokban folyt le a vér.

„Ez különös. Úgy látszik, erősebb volt, mint hittem. Mindegy, ennek már úgysincs jelentősége. Meghalt.”- tekintetét Kotora emelte, aki a földet nézte maga előtt:

- Úgy látom, ismét kettesben vagyunk. Most, hogy megöltem ezt a nyomorult kis szörnyet, ideje befejezni, amit elkezdtünk!

Eközben a túlvilágon Koenma döbbenten meredt a képernyőre, amin keresztül eddig nyomon követte az eseményeket. Elképedten meresztgette a szemét, Georgedzsal, az ogréval egyetemben. Szolgája végül megszólalt:

- Én egyszerűen nem tudom ezt elhinni nagyuram. Ugye ez nem igaz?- ekkor hirtelen felderült az arca.- Á, értem már! Nem is halt meg, igaz? Mindjárt fel fog kelni és legyőzi a Sötétség Urát!- Főnöke azonban gondterhelt arcot vágott:

- Attól tartok, hogy sajnos ez nem így van. Hiei már útban van errefelé.- szomorúan az asztalra borult.- Bárcsak tehetnék valamit! De bárhogy is szeretném, nem áll módomban feltámasztani.

- Talán mégis, Koenma nagyúr.- jelent meg hirtelen a semmiből Ayumi.

- Ja, Ayumi, te vagy az?- nézett rá a túlvilág hercege.- És mégis hogyan?

- Ha jól emlékszem a túlvilági törvénykönyv 7479. oldalán lévő 992. törvénycikk 23. bekezdésének h) alpontja ad egy kiskaput erre az esetre.

- Valóban?- derült fel Koenma arca.

- Igen, de ahhoz szükség van egy harmadik személy együttműködésére.- bólintott a révész.

- Hogy is szól ez a „kiskapu” pontosan?

- Idézem.- mondta Ayumi, azzal kinyitotta a könyvet a megfelelő oldalon, és olvasni kezdte.- „Ha az illető személy úgy távozik el az élők sorából, hogy a szeretetet élete során egyetlen egyszer sem sikerült megtapasztalnia, illetve ezt soha senki nem érzékeltette vele, abban az esetben lehetőséget kap az életbe való visszatérésre…”

- De hát ez nagyszerű! Ezt a szabályt szinte direkt Hieinek találták ki!- örvendezett a túlvilág uralkodójának fia.

- Kérem Koenma nagyúr, várja ki a végét! A bekezdésnek még nincs vége.- hűtötte le Ayumi és folytatta a felolvasást.- „… de csak abban az esetben, ha egy másik, még élő személy, igaz könnyeket sír érte és a halála utáni két órán belül kimondja, hogy szereti. Ebben az esetben, az elhalálozott lehetőséget kap az életbe való visszatérésre, amennyiben igényt tart rá..”- azzal a révész becsukta a könyvet.- Ennyi lenne.- Koenma arca ismét gondterheltre váltott:

- Így már korán sem olyan egyszerű. Hol találunk olyan személyt, aki megtenné ezt, ráadásul önszántából?

- Ne haragudjon, hogy beleszólok nagyuram, de én arra a lányra gondoltam.- és a képernyőre emelte a szemét, ahol a továbbra is a földet néző Kotono látszott.

- Ő? Hát, nem is tudom…- Koenma bömbölve az asztalra borult.- Ki van zárva! Elvesztünk!- George azonban félbeszakította:

- Nagyuram, bocsásson meg, de megérkezett.

- Küldd be!- emberelte meg magát a túlvilág hercege. Ekkor feltárult az ajtó és belépett rajta Hiei. Szokásos fekete köpenyében volt, kimérten lépkedett, mintha nem is azért jött volna ide, mert meghalt.

- Gondolom, tudod, miért is vagy itt.- kezdte Koenma.- De van még valami. Mint tudod…- de a tűzdémon türelmetlenül belefojtotta a szót:

- Igen, tudom. Tök felesleges végigmondani. Meghaltam és kész! Ezen nincs mit ragozni. Hová jutok? Gondolom a Pokolba.

- Várj, várj, várj!- állította le a nagyúr.- Pont ezt akarom mondani. Hogy nem feltétlenül kell még meghalnod. Visszatérhetsz az életbe.

- Tessék?- a fiú megütközve nézett rá.

- Jól hallottad. Még, nem muszáj meghalnod. De persze ehhez még nem adott minden feltétel.

- Akkor meg minek mondod? Egyáltalán mitől függ?- húzta össze a szemét Hiei.

- Nem mitől, hanem kitől.- javította ki a túlvilág uralkodójának fia. Majd a képernyő felé mutatott, ahol még mindig Koto volt látható.- És tőle.

- Tőle?- a tűzdémon talán még jobban meglepődött, mint az előbb.

- Igen.- bólintott Koenma.- Csak és kizárólag tőle függ, hogy visszatérhetsz-e az életbe, vagy sem. Persze csak akkor van egyáltalán miről beszélni, ha te is akarod.- kérdőn nézett a fiúra. Az azonban így válaszolt:

- Az attól függ. Mit kéne tennie?- egy futó pillantást vetetett a képernyő felé.

- Nos… tudod, az a helyzet… hogy… jaj, nem is tudom, hogy kezdjek bele.- Koenma kissé kellemetlenül érezte magát.- Szóval ki kéne mutatnia, hogy szeret. De csak akkor működik, ha ezt szavakkal is megerősíti.

- És gondolod, hogy ő ezt megtenné?- Hiei legszívesebben elnevette volna magát.- Őszintén szólva én ezt totál valószínűtlennek tartom.

- Szerintem azért annyira nem reménytelen az eset.- szólt közbe Ayumi.

- Gondolod?- nézett rá a túlvilág uralkodójának fia.

- Ha nem így látnám, nem hívtam volna föl rá a figyelmed, nagyuram.

- Ez esetben azt mondom, figyeljünk, hogy mi történik és reméljük a legjobbakat. De előbb, mondd csak Hiei- Koenma ismét a tűzdémonra fordította a figyelmét.- Vissza akarsz térni egyáltalán? Mert csak a te beleegyezéseddel van rá lehetőség.- a fiú egy pillanatig hallgatott, aztán végül ezt mondta:

- Ha tényleg kimondja, akkor igen.

- Rendben.- bólintott rá a kérdező.- Akkor ezek után nincs más dolgunk, mint figyelni és várni a csodát.- azzal minden szempár a képernyőre szegeződött.

A nagy, sötét teremben mintha megállt volna az idő. Kotono számára legalábbis. Nem tudta felfogni azt, ami történt. Tényleg meghalt? Úgy érezte most már nincs értelme semminek. Olyan ürességet érzett, mint talán még eddig soha. Mint mikor elveszítesz valamit, ami fontos és tudod, hogy soha nem kapod vissza. Nyomorultul érezte magát. Ekkor azt érezte, hogy valami végigfolyik az arcán. Csak lassan eszmélt rá, hogy mi is az:

„Sírok? Ezt nem hiszem el. Már több mint 200 éve nem voltam rá képes. De hát ez felfoghatatlan! Mi történik velem?”- gondolataiból a Sötétség Ura zökkentette ki:

- Nem is mondasz semmit? Igazad van. Szóra sem érdemes az a barom. Nem is tudom, honnan vette azt a képtelen ötletet, hogy megtámadjon. Legalább megjegyezte, hogy te az enyém vagy. Bár gondolom, te soha nem lennél az övé.- fagyosan felnevetett. Koto ezt nem bírta tovább elviselni:

- Fogd be a szád!- sziszegte neki.- Különben meg inkább az övé, mint a tied.- tette még hozzá, valamivel halkabban.

- Tessék?- meresztette ki hirtelen a szemét Senshi.

- Azt mondtam, hogy fogd be!- azzal dühödten felkapta a fejét. Ekkor mind a Sötétség Ura, mind, pedig a képernyőt nézők a túlvilágon, döbbenten néztek a lányra.

„Ez nem lehet igaz!”- Hiei talán még soha nem lepődött meg ennyire.-„Sír? Ráadásul miattam?”- Senshi is meghökkent kissé:

- Nahát. Csak nem sírsz? Hiszen te soha nem szoktál! Csak nem szánod azt a nyomorultat? Vagy mi a fészkes fenéért sírsz?

- Tudni akarod?- Koto már nem fogta vissza magát. Hatalmas szellemi erőcsóva vette körül. Szinte állati dühe hatalmas erőt adott neki. Tudta, hogy bosszút kell állnia, más már nem maradt a számára.- Ha néhány perccel előbb kérdezed ezt, még nem tudtam volna válaszolni. De most már igen. Ha érdekel, akkor megmondom.- és ekkor lassan, jól érthetően ezt mondta.- Azért, mert szeretem.- ez újra általános megdöbbenést váltott ki a hallgatóságból.

- Valóban?- mosolyodott el kajánul a Sötétség Ura.

- Igen.- felelte vészjóslóan Kotono.- És most megöllek. Ja, és hogy tudd, mindig is utáltalak.- a karján lévő kötést szinte leégette a hatalmas energia, a földre zuhant, így a lány eddig visszafogott ereje is felszabadult. Senshi érezte, hogy ennek a fele se tréfa, felszabadította az erejét és pajzsot vont belőle maga köré. De nem volt elegendő az ereje, az ellenséges energia egy része áthatolt a pajzson. A Sötétség Ura minden erejét megfeszítve igyekezett visszaszorítani a rókadémon erejét, de nem sok sikerrel. Kotono ekkor a jégsárkánya erejét hívta segítségül. Az energiák egymásnak feszültek, mindkét harcos testét megszaggatva. Koto végül az életerejével spékelte meg a dolgot. Győzni akart, bármi áron. Az energia akkorára duzzadt, amit Senshi már képtelen volt visszatartani. Utolsó szavait Kotono még a hatalmas robaj ellenére is ki bírta venni:

- Ezt még megkeserülöd! Soha nem szabadulsz meg tőlem, soha! Addig, míg nem leszel az enyém, soha!- de testét szétszaggatta az energia. Semmi sem maradt belőle. A démonlány kimerülten rogyott a földre. Elfáradt, és meg is sérült, de nem ez érdekelte. Nem látta már értelmét annak, hogy éljen. Csak nézte maga előtt a földet és nem tudta, mi legyen. A teremből szinte semmi sem maradt, gyakorlatilag összeomlott. A szabad ég alatt ült, de nem érdekelte. Tulajdonképpen már semmi sem érdekelte. Ekkor hirtelen egy kéz érintését érezte az arcán. Összerezzent. Az illető szagából tudta, ki az, soha nem tévesztette volna össze ezt mással, de képtelen volt elhinni. Az illető, miután végighúzta a kezét az arcán, az állához csúsztatta azt, majd maga felé fordította, kényszerítve ezzel a lányt, hogy a szemébe nézzen. Koto belenézett a karmazsinvörös szemekbe. Tétován megszólalt:

- Hiei, én…- de a fiú a szájára tette az ujját és megrázta a fejét. Aztán elvette onnan, közelebb hajolt a démonhoz, majd lassan megérintette a lány ajkait a sajátjával. Finoman ízlelgette a száját, Koto pedig viszonozta a csókot. Hiei idővel lassan a nyelvét is bevonta a játékba és a rókadémonét kereste vele. Az benne volt a dologban. Hosszú percekig csak élvezték, ahogy a másik nyelve csiklandozza az övékét. Aztán ajkaik lassan elváltak egymástól, majd egy ideig elmerültek egymás tekintetében. Ekkor rontott be a terembe Yusuke, Kuwabara és Kurama.

- Bocs a késésért srácok, de az a helyzet, hogy sehogy se találtuk ezt a nyavalyás termet.- lihegte Urameshi.- De ugye azért nem történt semmi baj?- csak most néztek körbe.

- Már vége is a harcnak?- tekintett körbe ostobán Kuwabara.

- Ha jól látom, igen.- vonta le a következtetést Kurama.- Mindenesetre legalább a Sötétség Ura elvérzett a csatában, és ahogy látom, senki se sérült meg komolyabban.- Kotono eközben felállt és távozni készült.

- Hé, hát te meg hová mész?- kiáltott utána Kuwabara.

- El.- vetette hátra a válla fölött a lány.- Rám itt tovább nincs szükség.

- Na de…- kezdte a fiú.- Urameshi, nem is csinálsz semmit? Hiszen te a szellemvilág detektívje vagy! Ő meg egy bűnöző! Meg kéne állítanod!- de hősünk csak nevetett:

- Ugyan minek? Szerintem nem fog hülyeséget csinálni. Különben is megígértem neki, hogy ha segít kiszabadítani téged és Yukinát, visszakapja a szabadságát.

- Hát, te tudod.- mondta erre Kuwabara sokat sejtetően.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy megkérdőjelezed a problémamegoldó-képességem és a megbízhatóságom?- és már neki is ugrott barátjának. Miközben ők egymást püfölték, Kurama Hieire fordította a figyelmét. A fiú csak állt és nézett.

„Kíváncsi vagyok, mi történt, amíg nem értünk ide. De azt hiszem, ezt sem ő, sem Koto soha nem fogja elmondani.”- majd az egykori rókadémon így szólt:

- Azt hiszem, ideje indulnunk.

- Egyetértek. Olyan, mintha már ezer év telt volna el azóta., hogy ide jöttünk! Menjünk máris!- kiáltotta erre Yusuke.

- Igen. Már olyan régen nem láttam az én Yukinámat! Biztos hiányzom neki!- tódította Kuwabara.

Azzal a kis csapat elindult vissza az emberek világába, hogy végre újra élvezhesse az egyszerű, szürke hétköznapok üdítően könnyed bonyodalmait.

 

VÉGE