Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. fejezet

 

Amikor beléptek az átjáróba néhány pillanatig semmit sem láttak a hatalmas fénytől. Be kellett csukniuk a szemüket, ha nem akarták, hogy a vakító fénycsóva maradandó kárt tegyen benne. Miután újra képesek voltak arra, hogy felmérjék a környezetüket, már a Sötétség Urának dimenziójában voltak. Itt azonban kénytelenek vagyunk történetünket két szálon futtatni tovább, mivel, ahogyan azt Kotono megjósolta, a két átjáró a dimenzió két igen távoli pontjára sodorta hőseinket. Nézzük először tehát, hová jutott kedvenc detektívünk és két társa.

Amint kinyitották a szemüket, a pusztaságban álltak. Minden kopár volt és elhagyatott. Az égen villámok cikáztak.

- Micsoda barátságtalan hely!- nézett körbe Yusuke.- Ez mindig ilyen?

- Ha arra gondolsz, hogy örökös-e az alkony, a vihar és a sivárság, akkor igen.- érkezett a válasz Kototól.

- Hát ez nagyszerű.- mondta Urameshi kissé gunyorosan.- És mit lehet még tudni? Egyáltalán van rá tipped, hogy hol vagyunk?

- Ebben a dimenzióban nincsenek olyan állatok, mint a ti világotokban, csak génmanipulált torzszülöttek. Azok is csak az erdőben.- és a démon vetett egy pillantást a háta mögé, ahol egy szinte fekete fákból álló, végeláthatatlan rengeteg terült el.- De ott már szerencsére nincs semmi, amit tenni kellene. Az átjáró igen jó helyen nyílt. Ott tartózkodik ugyanis a keresett személy, abban a kastélyban.- és fejével a nem messze lévő kastélyra bökött.

- Nagyszerű! Induljunk máris!- és Urameshi kilőtt a kastély irányába.

- Én csak azt nem értem, hogy miért akarna bárki is egy ilyen bizarr helyen élni. Hát még létrehozni egyet.- morfondírozott Kuwabara.

- Idióta!- kiabált vissza a detektív.- Hát hol éljen a Sötétség Ura, talán a malibui tengerparton? Bár nem lenne rossz, ha egyszer oda kéne menni küldetésre, de nekünk mindig csak az ilyen rozzant helyek jutnak. Nem értem mért’ jó a gazfickóknak, ha ilyen béna helyeken bujkálnak? Gyere már Kuwabara, te lajhár!- Kotono időközben a fiú mellé ért, az előbb megszólított viszont még el sem indult. Futva igyekezett társai után:

- Hé, várjatok meg, ne hagyjatok itt!- lihegve megállt előttük.

- Jól van. Akkor irány a kastély! Reszkess Sötétség Ura, mert itt jön a nagy Yusuke Urameshi, a híres detektív! Nyomás!- de még mielőtt elindulhattak volna egy rakás kis csuklyás szörnyecske állta az útjukat, pont olyanok, mint amilyenekkel az erdőben találkoztak, amikor ki akarták szabadítani az elrabolt Kuwabarát és Yukinát.

- Ez nem lehet igaz! Már megint ezek! Most már nagyon elegem van belőlük!- morgott Yusuke.

- Nem, ezek nem egészen olyanok.- szólt közbe a démonlány.- Nézd meg őket jobban. Ezek magasabbak, és zölden világít a szemük, nem pirosan.

- Na és?- Kuwabara értetlenül nézett a lányra.- Miért olyan fontos ez?

- Láttam már ilyet. Mikor az emberek világában találkoztam azokkal a másikakkal, először azt gondoltam, azok is ilyenek, de a harcmodorukból rájöttem, hogy nem. Azok csak meg akartak ölni és kész. Ez volt a feladatuk. Ennyi.

- Csak meg akartak ölni! Ez neked csak?- ordítozott Kuwabara.- Mert ezek mit akarnak? Talán malmozni?

- Ez a továbbfejlesztett változat. Ezek nem egyszerűen megölni akarnak. Ezek a véredet akarják. De ha azt már kiszívták, szívesen ellakmároznak a húsodból is. A legszebb az egészben, hogy nekik nem fontos, hogy meghalj. Elég, ha nem tudsz védekezni. És akkor élve szednek ízekre.

- Ne is folytasd! Már most forog a gyomrom!- nyöszörögte undorral Kuwabara.

- Szóval azért küldtek ide ilyen sokat, hogy ha elfáradnánk harc közben, ezek a kis dögök azonnal felfaljanak.- vonta le a következtetést Urameshi. Kotono bólintott. De a fiú folytatta.- Csak azt nem értem, honnan tudták meg ilyen rövid idő alatt, hogy itt vagyunk? Mindig ekkora a fogadóbizottság, vagy esetleg számítottak a jövetelünkre?

- Nem, az kizárt dolog, hogy ekkora legyen az őrség alapból errefele.- rázta meg a fejét Koto.- Tudnotok kell, hogy Senshi mindenről tud, ami a dimenziójában történik. És mivel figyeltet is, azt is tudja, hogy miket mondotok. Mindazonáltal számítania kellett az érkezésetekre, mert ekkora génmanipulált csapatot még ő sem tud ilyen rövid idő alatt létrehozni, ennyit meg nem tart alapból, ezekből.

- Mindegy. Átgázolunk rajtuk és irány a kastély! Készen álltok?- a detektív társaira pillantott, akik támadóállásba helyezkedtek és bólintottak.- Akkor rajta!- és megindultak az ellenséges szörnyecskék felé.

Ez idő alatt másik két hősünk, Kurama és Hiei is megérkeztek a dimenzióba. Őket is ugyanaz a kopár pusztaság fogadta, mint a többieket. Ám ők lényegesen rosszabbul jártak. Az ő átjárójuk az előbb is emlegetett sűrű, fekete rengeteg közepén nyílt meg, ami ugye, mint az előbb megtudtuk, nem épp a legbiztonságosabb és barátságosabb hely volt, tele bizarr lényekkel. De ezt persze kis csapatunk eme tagjai még nem tudták, mint ahogy azt sem, merre is kéne indulniuk. Olyan messze voltak a céljuktól és olyan átláthatatlan az erdő, ahol természetesen örökös sötétség honolt, hogy még a kastély tornyait sem látták.

- Úgy tűnik, Hiei, itt te leszel a vezető.- állapította meg Kurama.

- Felőlem!- rántotta meg a vállát a tűzdémon. Jaganja megvillant, ahogy körbepillantott.- Itt nincs semmi más, csak fa, meg sötétség mindenfelé. Halottnak tűnik minden. Mit gondolsz, merre kéne mennünk?

- Nem tudom. Szerintem próbáljunk meg ráérezni.- azzal mindketten behunyták a szemüket és erősen koncentráltak. Néhány perc múlva kinyitották. Mindketten egyszerre fordultak ugyanabba az irányba, egymásra néztek és így szóltak:

- Arra!- és ebben meg is állapodtak. De Kurama hirtelen megtorpant:

- Várj!- a társa érdeklődve fordult felé. Az egykori bandita nem mondott többet, csak néhány rózsaszirmot dobott a levegőbe, majd az ereje segítségével örvényt hozott létre belőle. Mindent rózsaillat borított be. A barátja értetlen arckifejezését látva, mosolyogva hozzáfűzte a látottakhoz.- Csak egy kis óvintézkedés. Ebben az erdőben a gonoszság bűze terjeng. Így ha bármilyen lény a közelünkbe jön, a rózsaillat közötti bűzt azonnal ki tudjunk szűrni és védekezhetünk.- Hiei bólintott, hogy érti és ezek után mindketten elindultak. De az erdő néhány lakója már felfigyelt a látogatókra. És mondani sem kell, hogy ezek a lakók nem holmi aranyos, ártalmatlan mókusok, vagy hasonlóak voltak. Ahogy a két jó barát elindult, az erdő tucatnyi, surranó léptű élőlénye követte őket, akik csak az alkalmas pillanatot várták, hogy lecsaphassanak.

Míg Kurama és Hiei az erdőt rótta, Yusuke és csapata minden erejét bevetve harcolt az ellenük küldött lényekkel, de azok, éppúgy, mint anno az erdőben, most sem akartak elfogyni.

- Kár, hogy nincs itt Kurama!- mondta két ütés között a detektív.- Akkor megint használhatnátok azt a támadást, Koto!

- Kinek van szüksége Kuramára!- vágta oda erre a rókadémon, miközben ő is szorgalmasan aprította az ellenséget.- Nélküle is meg tudom oldani a helyzetet!

- Tényleg? Akkor mire vársz? Szerinted csak szórakozunk? Csak szólj nyugodtan, és itt hagyunk!- gúnyolódott Kuwabara.

- Menjetek csak.- vetette oda félvállról.- Nekem mindegy. Senki sem kérte, hogy ide gyertek.

- Hagyjátok már abba!- kiáltott rájuk Urameshi.- Különben tényleg van valami ötleted?- nézett a lányra.

- Igen, van, kettő is.- bólintott az.- De az egyik a magatok fajta számára nem elfogadható. Pedig az a legkézenfekvőbb. Hátrahagyni valakit, hagy egyék meg. De gondolom, ez az ötlet a ti nézőpontotok szerint elvetendő, igaz?

- Még szép!- vágta rá Kuwabara.- Különben is milyen alapon döntenénk el, kit?

- Ez egyszerű. Taktikai alapon. De ha azt nem akarnátok, akkor meg sorsjátékkal.

- És taktikai alapon mégis, ki lenne?- erőszakoskodott tovább a vörös hajú fiú.

- Ha ennyire tudni akarod, te. Urameshi legalább valamilyen szinten tud harcolni. Én meg ismerem az utat. De te? Csak kolonc vagy. Nem lenne nagy kár érted!- Kotono egyébként tényleg kissé szánalmasnak tartotta Kuwabarát, de azért nem volt vele a szentimentalizmusán kívül semmi különösebb baja. Ő alapjáraton szeretett olyanokkal szurkálódni, akik haraptak rá. Persze Yusukét, vagy Kuwabarát nem volt olyan jó móka provokálni, mint a forrófejű Hieit, de jelenleg ő nem volt a közelben, hát ez maradt. A lány szarkazmusa egyébként a kicsit is dühbegurulásra hajlamos embereknél célt ért.

- Na persze! Csak legyen vége ennek a küldetésnek! Majd megmutatom én neked!- Kuwabarát igencsak felbosszantotta az előbbi megjegyzés, de tudta, hogy nem ez a megfelelő időpont revánsot venni.

- Hé, hé, nyugi!- szólt közbe hősünk.- Mi a másik ötlet?

- Az már használhatóbb számotokra is, szerintem.- kezdte a démon.- De ahhoz meg kell bíznotok bennem. Vállaljátok?

- Hát persze.- vágta rá gondolkodás nélkül Yusuke. Koto meglepődött kissé, de nem mutatta ki. Kuwabarára nézett.

- Nem is tudom.- tűnődött az.- Na jó, legyen. De, csak ha nem áldozol fel semmilyen célért, világos?

- Tehát akkor.- kezdett bele a lány.- Az van, hogy…- és a szörnyektől kicsit eltávolodva, kört alkotva, a néha felugró rusnyaságokat leütve, sugdolózva megbeszélték a tervet.

- Rendben srácok.- mondta kisvárta Urameshi.- Kezdhetjük?- bólintás volt a válasz mindkét fél részéről.- Akkor rajta!- rikkantotta a fiú. Ekkor Kuwabara előhozta szellemkardját és egy nagy csatakiáltás közepette, elindult az ellenséges frontvonal felé. Ekkor lépett be Yusuke:

- Reigun!- kiáltotta és Kuwabarára célzott. A fiút a reigun ereje hatalmas sebességgel repítette a szörnyecskék felé.

- Nesze nektek!- ordította és a karddal feléjük suhintott. Azok kitértek ugyan a penge elől, de hát nem is ez volt a cél. A kis lények mind egy oldalra húzódtak. Ekkor a másik oldalról Kotono indította meg a pusztító támadást:

- Csao enzatsu!- a kilövő csóva telibe találta a szörnycsoportot és mire a támadás által felvert por elült, már csak szétszaggatott tetemek feküdtek mindenütt.

- Fú, ez tök király!- jegyezte meg elismerően detektívünk.- Szép volt srácok! De most nyomás, mielőtt újabbak jönnek!- és a kis társaság megindult a kastély bejárata felé.

Eközben Kurama és Hiei az erdő sűrűjében igencsak komoly csata elé nézett. Velük szemben visszataszítóbbnál visszataszítóbb lények álltak. Volt ott többek között néhány kékes-szürke színű lény, ami majomhoz hasonlatosan járt, de nagy, vitorlaszerű, hegyes fülei voltak, amiket folyamatosan mozgatott, állát sárga, szakállszerű szőr keretezte, a szájából, pedig az álla alá érő, hatalmas, éles metszőfogak lógtak ki. Vagy egy pár másik, madárszerű lény, aminek testét rikító zöld tollak borították, de az emberek világában nem létezett ekkora madár, amely még repülni képes volt. Ezek viszont könnyedén köröztek hőseink fölött. Nem csak hegyes csőrük, de hatalmas, öt ujjas lábaikon lévő igencsak hosszú karmaik is veszélyesek voltak. Aztán azok a szarvashoz hasonlatos lények, amik vagy két méter magasak voltak, patáik gyémánt keménységűek és élesek, láthatóan támadásra képesek vele. Fejükön, pedig nem kettő, de három agancs volt, szemük, pedig pirosan világit, és nem vicc, lézert tudtak lőni vele. Voltak kisebb lények is, mint például a fákon rohangáló kis rágcsálók, amik mindössze annyiban különböztek evilági „rokonaiktól”, hogy a mi apró kis rágcsálóink jobb esetben nem köpködnek tűzgolyókat és nem képesek egyetlen harapással leszedni egy náluknál jóval nagyobb élőlény, például egy ember kezét vagy lábát. Ezek viszont igen. Hát efféle lényekkel kellett Kuramának és Hieinek megbirkóznia. Mindketten elővették fegyvereiket.

- Szerinted mennyi időt kell ezekre a torzszülöttekre pazarolnunk?- kérdezte Hiei.

- Nem tudom. De mindenesetre ne becsüld le őket, erősek is lehetnek!- figyelmeztette barátját Kurama, aki tudta, hogy a tűzdémon hajlamos alábecsülni ellenfeleit és olyankor bizony alaposan megjárhatja.

- Ezek csak állatok. Átgázolunk rajtuk és kész!- de mire ezt kimondta, a mutáns lények már megindultak feléjük. Kurama nem tévedett, tényleg erősek voltak. Mire észbe kaptak az egyik kapafogú, szürkés lény, már rájuk is vetette magát és fogait, Hiei vállába mélyesztette. A fiú felordított és egy határozott mozdulattal elhajította a szörnyet. Kurama sem járt jobban, mivel megpróbált társa segítségére sietni, de az egyik szarvasszerű lény éles patájával erőteljesen hasba találta. A gyémántkeménységű pata mély sebet ejtett a fiú gyomrán. Nyögve összegörnyedt, de mindkettőjüknek gyorsan össze kellett szednie magát, hiszen csak úgy záporoztak feléjük a tűzgolyók a rágcsálók szájából, a lézersugarak a „szarvasoktól” és a „madarak” is felettük köröztek, hogy megpróbáljanak lecsapni egy óvatlan pillanatban. Igencsak nehéz helyzetbe kerültek. Fájó tagjaikat szorongatva, acsarogva álltak fel és valami mentő ötleten törték a fejüket.

Hőseink tehát beléptek a Sötétség Urának dimenziójába. Itt azonban soha nem látott lényekkel kell szembenézniük, amik nem bizonyulnak könnyű ellenfélnek. Hála Kotono tervének, Yusuke és két társa már a kastély felé tartanak, de Kurama és Hiei igencsak szorult helyzetbe került. Vajon ki tudnak-e élve evickélni ebből a szituációból? És mi vár vajon Yusukéra és a többiekre a kastélyban? A következő fejezet mindenre fényt derít!