Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. A fiúk akcióznak

 

- Szóval... Kezdj csak énekelni kis madár, mert eléggé morcos hangulatban vagyok mostanság – ropogtatta az öklét Hiei.

- A vérnyomásod Bolhica! Vigyázz a vérnyomásodra – mondta nagy komolyan Rhana, mire Kuwabara prüszkölve próbálta elfojtani nevetését, Kurama is pokoli kínokat állt ki, hogy ne nevesse el magát. A tűzdémon feje a bordó egyik árnyalatát öltötte fel. A kérdést már csak az, hogy mi akasztotta ki legjobban? A legújabb, Bolhica becenév, vagy a vérnyomásos beszólás.

- Én megfojtom ezt a libát! - sziszegte.

- Köhög a vízibolha – vágott vissza a lány, mire Hiei neki ugrott. Átestek Koenma asztalán eltarolva a cumist, és a földön folytatták a birkózást. Rhena kezdett feloldódni és újra régi önmaga lett. Már nem pirult, ha Hiei közelében volt. Ördögi vigyor kíséretében szólalt meg.

- Ejnye picikém! Miért kell megcsalni? Akkor legalább mennétek zárt ajtók mögé! - ezzel elérte, hogy a srác arca megint piros színt vegyen fel.

- Mi van?! - tápászkodott fel a padlóról – na ide figyelj! Te vagy még a másik tyúk! Mi lenne, ha végre elhúznátok a csíkot? Az agyamra mentek! - fakadt ki dühösen.

- Bolhikám – nézett rá rosszallóan a szőkeség – hogy lehetsz ilyen? Most nagyon megbántottál... - a lány tetetett szipogással fordult el és kirohant a szobából. Hiei megrökönyödve nézett utána. Kazu és Kurama egymásra nézett. Ez volt a tekintetükben: ezt nem hagyhatjuk ki!

- Szép volt törpe! - vágott komoly képet Kuwabara – most miattad lett szomorú!

- Jobb lesz, ha utána mész és megvigasztalod! - kontrázta a másik. Szerencsétlen Hiei kételyek közt vergődve, de kiment a szobából. Két barátja megvárta, míg hallótávolságon kívülre ér, aztán elröhögték magukat.

- A húgom mindig is nagy színész volt – jegyezte meg Rhana – aztán te sem vagy utolsó Casanova...

- Nem vagyok Casanova! - sziszegte a rókadémon.

- Bocsáss meg! - térdelt le elé a vörös hajú teremtés. Szája gonosz vigyorra húzódott – én pici Hajasbabám! - Kuwabara nyüszítve fetrengett a földön, Koenma mosolyogva bámulta a plafont, de az ő arcán is látni lehetett, hogy mennyire szórakoztatja gyermeke kreativitása.

- A jó édes... - kezdett káromkodni Kurama, majd a vállára kapta Rhanát és fújtatva hagyta el az irodát. Kintről még hallani lehetett a „kurva anyád Casanova, ne tapizz!” kiáltásokat, de azok is hamar elhaltak.

- Mivel nem tudjátok, hogy merre kell menni... - szólalt meg Koenma – itt ez a térkép! Aztán siess utánuk! - adta oda Kuwabarának.

- Meglesz! - kacsintott a srác, majd kisietett a helyiségből és elindult jobbra, amikor balra kellett volna.

- Úristen – temette fél kezébe arcát a cumis – kikkel vagyok én körülvéve?

- Hülyékkel – felelte nagy okosan az éppen belépő George.

- Micsoda éles meglátás... - dörmögte főnöke.

- Te sem vagy egy nagy ész... - jött a hasonlóan kedves válasz.

 

Hiei éppen a könyvtár mellett haladt el, amikor hüppögés ütötte meg a fülét. Benyitott a félhomályban lévő helyiségbe. A főfolyosón, aminek a két oldalán helyezkedtek el hatalmas könyvespolcok, apró mécsesek égtek, a derengésben inkább tűnt kriptának a hely, mint könyvtárnak. Fekete csizmája elnyelte léptei zaját, így mint a vadász cserkészhette be „áldozatát”, aki az egyik könyvespolc tetején üldögélt, háttal neki. Szinte hangtalanul felugrott Rhena mellé, aki rögtön elfordult. Kissé megütközött ezen a viselkedésen. „Most mi a fenét csináljak? Én ehhez nem értek!...” Leguggolt, majd sután átölelte a lányt hátulról, aki őszinte meglepetéssel fogadta ezt a mozdulatot. „Hűha... Nem úgy alakul, ahogy terveztem, de ez sem rossz...” Gondolta kajánul. Újabb műkönnyeket produkált.

- Na... Öhm... Ne sírj... Hallod... - ennél jobb vigasztalás nem jutott eszébe. „Hát nem a legjobb...” Rhena is így vélekedett, de ha már így adódott... „Sírva omlott” vigasztalója karjaiba, fejét a fiú mellkasának nyomta, hogy az ne láthassa vigyorgó arcát. Hiei elpirult, majd újból átkarolta a teremtést. Lassan ringatni kezdte Rhenát, aki szép lassan felhagyott a színészkedéssel, és csukott szemmel bújt a védelmező karok ölelésébe.

- Köszönöm Bolhi – suttogta mosolyogva. Hiei most megtudta állni, hogy ne dühöngjön a gúnynév miatt. „Ettől a lánytól még el is viselem...”

- Ugyan... Én...

- Inkább ne mondj semmit! - szakította félbe Rhena. A fiú eltűrt néhány szőke hajtincset az arcából és lejjebb hajolt.

- Miért? - kérdezte halkan – miért ne?

- Mert valamelyikünk nagyon megbánja vagy mindketten – felelte a tolvajlány – egyébként sem vagy a szavak embere Bolhicám. Úgy tudom te tettekért élsz – pislogott nagy kerek szemekkel.

- Ó, de ismersz engem... - dörmögte Hiei, majd még lejjebb hajolt...

 

Rhana eget-földet rengető visítást hallatott, miközben Kurama végi szaladt vele a folyosón. Közben a fiú felvette rókadémon alakját, ami a lánynak nagyon tetszett. Rögtön rákattant a rókafülekre.

- De aranyos pocok füleid vannak! - erre a mondatra Youko nullásba kapcsolt, vöröskénk pedig lerepült a srác válláról és csak ügyességének köszönhető, hogy nem a falon végezte.

- Nem vagyok pocok!!! Kezd elfogyni a türelmem...

- Még csak most? - füttyentett Rhana – nem mondanám, hogy heves vérmérsékletű vagy Casanovám!

- Te élvezed, hogy az agyamra mész? - indult meg felé a híres bandita.

- Csak nem fogsz bántani? - nézett rá félre billentett fejjel a lány, de azért elhátrált a falig.

- Youko Kurama a kegyetlenségéről híres! - villantotta ki szemfogait a fiú.

- Ó... Hát akkor így jártam... Pedig olyan cuki kis pocok füleid vannak... - nevetve ugrott el a száguldó ököl elől, ami egy szép kis lyukat hagyott a falban.

- Utoljára mondom el, hogy RÓKA vagyok! - üvöltötte lihegve Youko.

- Persze, persze, én meg Brad Pitt! - gúnyolódott „ellenfele”.

- Úh... Szörnyű halálod lesz, ezt megígérhetem! - és elkezdődött a fogócska. Valahol a hatvanadig emeletnél fulladt ki vöröske, így Kurama be tudta érni. A falnak lökte a lihegő lányt.

- Nagyszerű... és most mit csinálsz, te pockok réme? - vigyorodott el Rhana.

- A pokolra küldelek! - dohogta a srác.

- Engem nehezen. Apámat megfűzöm és máris kis glóriával a fejem fölött fogok lebegni a mennyben – kuncogott.

- Akkor is megfojtalak – folytatta, mintha ez természetes lenne.

- És ha el ismerem, hogy nem pocok vagy?

- Alku? Lehet róla szó!

- És te mit ajánlasz Rókakoma?

- Szeretnéd tudni, mi? - Youko arcán gonosz vigyor jelent meg.

- Iiiigen! Tudod az alku megkötéséhez ezt is tudnom kéne – forgatta szemeit Rhana – és én még úgy tudtam, hogy te vagy a csapat agya. Hát nem is vagyok kíváncsi a többiek IQ-jára...

- Te csak foglalkozz velem!

- Veled? Cöh... Inkább nem! Drága Casanovám, nálad még Bolhica is étvágygerjesztőbb... - Kurama egyik kezével megragadt a lány torkát, a másikkal pedig a derekát nyomta a falnak.

- Ennyire lenézel?

- Mit vársz Casanova? Ezek szerint csak fested a hajad? Valld be, hogy alapból szőke vagy!

- Nem ismered te még Youkot! - fenyegetőzött tovább a rókadémon.

- Hát őt tényleg nem – ismerte el Rhana – elég vagy nekem így is! Most találjak ki Youkonak is beceneveket? Minek nézel engem? Adatbanknak?

- Eddig pontosan hány becenevet is adtál? - érdeklődött Kurama, mintha egy kis tea mellett csevegnének, pedig a testhelyzetük elég félreérthető volt.

- Casanova, Pockocska, Hajasbaba... Pedig van még egy a nyelvem hegyén... Úhhh... Nem jut eszembe – játszotta meg magát Rhana.

- Inkább meg se szólalj! - kérte fáradtan Kurama.

- Demokrácia van öcsi, engem nem lehet csak úgy elhallgattatni! - háborodott fel a lány, mire Youko megcsókolta. Viszonozta a csókot, aztán elszakadt „támadójától” - oké! Még egy-két ilyen és meg sem szólalok – vigyorodott el.

- Álmodozz csak te átokfajzat!

- Én? Átokfajzat? Nicsak, Pocokúr megszólalt...

- Tudod mit? Feladtam! - ölbe kapta Rhanát, közben pedig újra birtokba vette az ajkait. Belökte az első ajtót, ami a lába ügyébe került.

 

Yusuke már jó ideje azon tevékenységet folytatta, hogy a kezéről leszedje a köteleket, de eddig nem nagyon járt sikerrel. Rhinával együtt egy barlangban csücsültek, a lány egyébként jó ideje csak némán figyelte a srác tevékenységét, de most megszólalt.

- Nyugi Nyüzüge! Az ilyen feladatok nem neked valók! Ne erőltesd meg azokat az izmokat, amiket kemény munkával kidolgoztál!

- Pofa be! - hurrogta le Urameshi.

- Kösz! - sértődött meg a lány, aztán egyik kezét belecsúsztatta a csizmájába. Egy fényes pengéjű tört húzott elő.

- Hát azt honnan szedted? - állt le a kötélszaggatással Yusuke.

- Mi közöd hozzá? Örülj neki, hogy van, mert a te félnapos szenvedéseddel nem mentünk sokra... - jegyezte meg barna hajú lány, aztán elvágta a köteleket, de közben sikerült a saját kezét is – aú... - szisszent fel.

- Jól vagy? Nézett rá aggódva a fiú.

- Persze! - egy pillanat alatt kiszabadította „rabtársát”.

- Egy frászt vagy jól! - szökkent rögtön talpra a mazoku – vérzik a karod!

- Jajj, ne fárassz! Miért érdekelne ez téged? Majd meggyógyul! - fintorgott a lány.

- Elárulnád mi bajod van? - ütközött meg Yusuke – miért vagy ilyen ellenséges?

- Szerintem magadtól is kitalálod te mazokuk szégyene! - kacagott egy férfi hang.

- Te meg ki az anyám kínja vagy? - kérdezte flegmán Urameshi.

- És még a modora is kedves... Ez aztán illik egy királyhoz! Vagyis inkább herceg? - érdeklődött Uratho.

- Mi lenne, ha nem ezen a témán lovagolnál? Tudod nem vagyok egy udvari protokoll szakértő, így erre a kérdésre nem tudok válaszolni! Mi lenne, ha ide jönnél, hogy beverhessem a képed?

- Á-á! Én itt maradok a rácsokon kívül, te meg benn a kisasszonnyal, míg ide nem érnek a társaitok...

- Úgyis legyőznek téged! - nevette el magát Yusuke.

- Csakhogy nem velem fognak megküzdeni...