Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Dupla fogás, dupla változás

 

Miután mindenkinek sikerült bejutnia a fürdőbe, utoljára persze Kurama maradt, úgy érezte, hogy udvariatlanság lenne nem előre engedni a hölgyeket. Valamikor éjfél körül feküdtek le. A rókadémon abba a szobába aludt, ahova a kiságyat tették, egészen megdöbbent, hogy Hiei és Kuwabara milyen csendes. Mondjuk ennek is meg volt az oka, de az csak reggel derült ki. Rhina, amint Kurama becsukta maga mögött az ajtót, kisurrant a lakásból, fekete maszkját is magára vette, két testvére a villanyt eloltva beszélgetett.

- Hahó! Rhena hallasz? Figyelsz egyáltalán? - integetett neki Rhana hátra söpörve vörös haját.

- Mi? - kapta fel fejét a lány – bocsi, csak elkalandoztam...

- Igen, az nekem is feltűnt – vigyorgott nővére – mi a baj? Olyan fancsali képet vágsz, mint akit pofán nyaltak egy felmosó ronggyal.

- Köszi, te mindig tudod hogyan vidítsd fel az embert – sóhajtott a szőkeség.

- Na, bökd ki mi a gond!

- Nem is tudom igazán... csak rossz hangulatom van ennyi...

- Na perszeee! - gúnyolódott Rhana – nem úgy ismerlek, mint aki csak úgy elszomorodik! Biztos van valami nyomos oka! Szerintem három dolog lehet – mutatta fel a hüvelyk ujját – egy: Aggódsz anyu miatt. Kettő: havi bajod van. Három: pasi van a dologban – egy ideig nézegette a három ujját, de mivel választ nem kapott, morcosan szólalt meg – na melyik?

- A harmadik – bökte ki Rhena lustán, és oldalára fordult az ágyban, hogy lássa testvére arcát a hold fényében. Egyáltalán nem örült annak ahogyan az elvigyorodott.

- Ááá már értem! - szólalt meg nagy bölcsen – szóval pici Hiei nagy túrórudijára vágysz...

- Anyád! - hozzá vágta a párnáját a másikhoz.

- Valld be, te szereted az ilyesfajta édességeket – vigyorgott továbbra is Rhana. Húga egyáltalán nem találta viccesnek, de azért válaszolt.

- Nem is szeretem a túrórúdit. Legalábbis a simát nem... - későn jött rá, hogy mit mondott – Vagyis!

- A mogyorós jobb lenne? - kacagott fel a vöröske. Rhena is nevetni kezdett.

- Akkor már lekváros – mondta két röhögőgörcs között.

- Hoppá! - fordult a hasára nővére – hát ha már a túrórúdi nem jön be, akkor mit szólsz egy töltött palacsintához?

- Fúj, maradj már idióta! - vágta a lányhoz párnáját Rhena – ááh... Hogy lehetsz te a testvérem?

- Ezt én is kérdezhetném. Még egy ilyen búslakodó vénasszonyt sem találok sehol – cukkolta Rhenát – nem értem mit eszel Bolhin. Alacsony, bunkó, mogorva... Szinte azt üvölti, hogy „fuss, mert idiótával van dolgod!” Nehogy már egy ilyen kőagyú miatt legyen rossz kedved! - kelt fel a lány és átsétált a szoba másik felébe. Átölelte húgát.

- Nem is kőagyú – hüppögte az.

- Igazad van, inkább kőszívű – simogatta a szőkeség hátát – na, nyugodj meg! Nem tudtam, hogy ennyire a szíveden viseled annak a pelenkásnak a lelkiállapotát... Nem mintha megérdemelne egy ilyen angyalt, mint te... - Rhena erre elnevette magát.

- Ne haragudj – törölte le könnyeit – nem is tudom mi ütött belém...

- Szerelmes vagy drágám – mondta nagy bölcsen Rhana – én megmondtam, hogy a futókalandokat könnyebb kiheverni...

- Inkább ne mondd tovább! - kérte húgicája. Mindketten visszafeküdtek, és pár perces csönd után, egyenletesen szuszogva álomba merültek. Rhina közben elérte Yusuke lakását és bemászott a nyitva hagyott ablakon. Körülnézett. A nappaliban találta magát, ahonnan két ajtó vezetett tovább. Elsőre megtalálta a hálószoba ajtaját, kaján vigyorral az arcán nyitott be, de senki nem volt a helyiségben. Értetlenül ráncolta össze a homlokát, amikor az ajtó becsukódott mögötte. Egy pillanatig azt hitte, hogy Yusuke szórakozik vele, ám a két bivalyerős kar, ami elkapta biztos nem az ő tulajdonában állt. Szerencsére nem az a gyámoltalan kislány volt, mint aminek ellenfele képzelte. Lábát neki támasztotta támadója mellkasának, és egyszerűen elrúgta magát. Miután könnyedén felállt, egy elegáns mozdulattal oldalba rúgta a hívatlan vendéget, aki a falon csattant.

- Nos ki és mi vagy, és mit akarsz tőlem? - érdeklődött Rhina oda sétálva a „sötét kupac” mellé. Válasznak egy cifra káromkodást kapott – ejha fiam! Jól fel van vágva a nyelved! Mintha Bolhit hallanám! - ámult. Nyakon ragadta a támadót – na bökd ki, hogy mit akarsz – egy igencsak ocsmány szörnnyel nézett farkas szemet. A mély bordó bőrű démon arcán két-két fekete csík húzódott végig, arany szemei most undorodva néztek a lányra. Nem válaszolt, hanem egy csettintés közepette eltűnt. „Hát ez mesés... És hol az én drága Nyüzügém?” Vissza ment a nappaliba, onnan pedig ki az előszobába, ahol végre megkapta a választ. Az ajtóra egy levelet tűztek, amit most letépett, és gyorsan átfutott. Zsebre vágta a papírt és elhagyta a lakást, de nem Kuramáékhoz ment vissza, hanem egészen más felé vette az irányt.

A reggel igencsak mozgalmasan kezdődött a rókadémonék számára. Rhena és Rhana hangos kiabálásra kelt, rémülten szökkentek talpra, és úgy ahogy voltak, egy-egy hálóingben, kirohantak a nappaliba, ahol érdekes látvány tárult a szemük elé. Kurama a kanapén állt és onnan üvöltözött, leginkább úgy tűnt, hogy a padlónak, aztán meglátták a két rendetlenkedőt. Mini Kuwabara visítva rohant keresztül a szobán, mögötte pedig a törpe Hiei futott, jobb karját előre szegezte ahonnan most fekete lángok törtek elő. Kazu baba felordított, amikor a nadrágja lángra kapott, ám olyan hirtelen állt meg, hogy a tűzdémon is belerohant, neki viszont a haja gyulladt meg. Rhena a konyhába rohant és egy pohár vízzel tért vissza, amit most a két gyerkőcre locsolt, mire azok füstölögtek, de legalább már égtek.

- Mi a frász van itt? Pizsama parti? - döbbent meg Rhana.

- Így is fogalmazhatunk – morogta Kurama lekászálódva a kanapéról. Rhana fülig vörösödött az izmos hasfal láttán, mivel a srác csak egy sötétbarna nadrágot viselt, valószínűleg nem jutott el odáig, hogy „pizsamából” nappali ruhára váltson. Rhena közben ölébe vette a két csöppséget, és egy száraz törülközővel próbálta őket is vízmentesíteni, amit Kazu örömmel fogadott, ám Hiei nem akart nyugton lenni. Valami oknál fogva folyton el akarta kapni Kuwabara torkát, aki nyelvét kiöltve válaszolt, mire újra egymásnak estek.

- Azt hiszem el kéne látogatnunk apuhoz mielőtt megölik egymást – jegyezte meg a szőkeség – talán már kész az ellenszer... Legalábbis remélem... Nem szeretném, ha ennek a két cukorfalatnak bármi baja esne. Olyan aranyosak – Kazukát átadta Kuramának, ő pedig kerített egy kis kaját Hieinek, aki megnyugodott, miután Kuwabara eltűnt a képből. Rhana sóhajtva ment vissza a vendégszobába, hogy átöltözzön. Fekete, testhez simuló „felszerelését” kapta magára, haját befonta, de az így is a derekáig ért. Mire kiért újra rájött a röhögőgörcs. Rhena éppen gügyögve próbálta lenyomni Hiei torkán a pépes ételt, aki rögtön a lány arcába köpte a falatot. A lány dühöngve kapta el a grabancánál fogva a pimaszkodót, és beviharzott vele Kurama szobájába, de ez sem tűnt túl jó ötletnek, mert a fiú éppen átöltözött.

- Ne haragudj! - hebegte vörösödő fejjel a teremtés, és hátrálni kezdett kifelé, erre a mini tűzdémon az arcába ugrott, így elvesztette az egyensúlyát, erre pont az alsógatyában álló Kurama karjaiban kötött ki.

- Hiei állj már le! - szólt rá a rókadémon le emelve az áldozat fejéről.

- Köszönöm! - hálálkodott a lány, és olyan gyorsan hagyta el a szobát, amit még egy gyors futó is megirigyelhetett volna. Rhana és húga kezdtek aggódni Rhina miatt, aki nem jött vissza az éjjel, de sajnos nem nagyon tehettek semmit annak érdekében, hogy megtalálják. Helyette meglátogatták Koenmát. A két babuci közben bevágta a szunyát, így egész úton csönd volt, ami mostanában ritkaságnak számított. Rhana vígan beszélgetett Kuramával, a lány megkezdte tervének első fázisát, amit csak így hívott: „Rókuci becserkészése, csapó egy”. Koenma először ajtót sem akart nekik nyitni, aztán néhány hosszú káromkodás után, ami a két lány száját hagyta el, megadta magát. A társaság bevonult az irodába, aminek végében az íróasztal mögött a cumis kuporgott.

- Jó hogy jöttök! - tette a fontoskodót, mint aki nem az előbb tagadta meg a belépést – kész van az ellenszer! Vagyis... Nem a rendes ellenszer, de ez is hat egy ideig...

- Úgy érted, hogy bármikor visszaváltozhatnak csecsemővé? - lepődött meg Kurama.

- Pontosan! Azért adjátok be nekik! - két fiolát dobott nekik oda. A rókadémon egyszerűen kifeszítette Kuwabara száját és belecsorgatta a zöld színű löttyöt, mire az a képébe böfögött, aztán hirtelen növésnek indult, de a srác még időben „elengedte”. Rhenának nem kell ilyet spéci trükköt alkalmaznia, mivel Hieinek félig nyitva volt a szája, így egyszerűen beleöntötte az ellenszert, aminek következtében a tűzdémon is visszaváltozott. A lány nyögve tartotta a több kilóval nehezebb súlyt, aztán valahogy elvánszorgott vele a kanapéig, de miközben letette, a fiú felébredt. Egy cseresznyepiros színnel az arcán nézett az őt ölelő tüneményre. A többiek nevetésben törtek ki, leghangosabb pedig természetesen Kuwabara, mire Hiei rögtön neki ugrott.

- Érdemes volt ezeket visszaváltoztatni? - fintorgott Rhana – nem sok különbség van az eddigi állapothoz képest...

- Sajnos igen – mondta Koenma – mert hogy... Yusukét és Rhinát elrabolták.

- Hogy mi?! - csattantak fel mind az öten.

- Itt a levél és a fénykép - „Mégis milyen fénykép?” Futott át mindenki agyán, de inkább az asztalhoz gyűltek. A fotón eléggé nevetséges szituáció tárult eléjük. Egy benga állat a lábánál fogva húzta a porban Yusukét, akin egy kényszerzubbonyszerűség volt, az arcán látni lehetett, hogy már jó ideje szenved. Mögöttük két szörny fogott egy hosszú fa rudat, amire Rhinát kötözték. A lány nem volt eszméleténél, ellenben Urameshivel, aki nagyban kapálózott. A levél már sokkal borúlátóbb volt.

„Mélyen lenézett Koenma!

Nem hiszem, hogy sokáig kell magyaráznom, mivel láttad a fényképet. A fiúra nincs szükségem így akár most is megölhetem, Rhina természetesen élve kell nekem a két testévérével együtt. Szerintem nem nehéz kitalálnod, hogy mit szeretnék: Gyere el a két lánnyal együtt az alvilágba. Legalább együtt lesz a család... Három napot kapsz, ha nem teljesíted őket, akkor a kedvenc kis szellemdetektíved meghal, ha azután is ellenállsz, akkor tudod mi következik! Remélem emlékszel még ARRA az esetre!

Üdv: Uratho”

- Ki a jó élet az az Uratho? - pillantott föl a levélből Kuwabara.

- Hát ez egy elég hosszú és jelentéktelen történet... - kezdte Koenma.

- Ne aggódj, sok az időnk – nézett rá villámló szemekkel Hiei – még van három napunk, szóval kezdj regélni mint a kis madár, mert mostanában elég morcos vagyok! - a cumis nyelt egyet és a menekülés útját kereste, de sajnos nem talált egyetlen kibúvót sem.


- Hát jó! De előre közlöm, hogy hosszú lesz!