Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rhena, ha nem lett volna már szellem, valószínűleg frontális ütközést demonstrálva találkozik a kőpadlóval. Hitetlenkedve ereszkedett le, kék szemeiből sütött a zavarodottság.

- Anya...? - A járat szájánál álló nő elmosolyodott, kezét nyújtotta a lány felé.

- Szia, kicsikém. – Lágy, dallamos hangja megütötte a nézőközönség fülét is. Rhana azonnal abbahagyta a kalimpálást, kisebb sokkhoz hasonló állapotba került. Szinte ugyanabban a pillanatban pattant fel, mint Rhina, és már rohantak is édesanyjuk felé.

- ANYA! - Koenma, gyermekeivel ellentétben, lecövekelt, mint egy darab fa. „Ziela?” - Hogyan lehet...? - Végre, a két harcolónak is feltűnt, hogy valami történt, amíg ők egymással voltak elfoglalva. Hiei tekintetét az ragadta meg, hogy az ismeretlen nő, egy magányos, halványan derengő kezet zár ujjai közé, míg Uratho szemei résnyire szűkültek. Remegett az indulattól, mint a fagyban didergő kisgyerek. Aurája újult erővel izzott fel körülötte, határozott léptekkel indult meg Rihrin irányába.

Kuramának, meg kellett állapítani, hogy a lányok édesanyjuktól örökölték szépségüket. A nőnek derekát söprő, három színben pompázó haja volt. Nem nehéz kitalálni: szőke, vörös és barna, egyedül szemei voltak hollófeketék, ám az arcvonások, a kecsesség, az a kedves mosoly...

A tűzdémon, a pillanatnyi leblokkolás után, nekiugrott Urathonak, hogy még véletlenül se érhesse el a lányokat és Zeilát. Az egyik tőr éppen elkerülte a férfi nyakát, aki még időben guggolt le, támaszkodott meg fél kézzel, majd lökte magát hátra. 

- Ne másra figyelj, balfácán! -Szép, mély vágást sikerült ejtenie a férfi mellkasán, mikor utána vetette magát, aki ezt már nem tudta hárítani. Igaz, bal karja rendesen visszakapott a mágus varázserejéből. Aggasztó kelések és fekélyek borították a bőrét, erős, tüzes érzéssel járó lüktetéssel megbénítva kezét. Az egyik tőr, hangos csörömpöléssel esett a földre, de a másikat magabiztosan tartotta tovább. Újból támadásba lendült, ugyanazzal a gyilkos lánggal a szemében. Kettőjük közül az egyikük biztosan meghal és nem szándékozott ő lenni az a bizonyos egy.

Mindenki Ziela köré gyűlt, Rhana és Rhina szorosan át is ölelték.

- Nyugalom, kincseim – simogatta meg arcukat a nő, kedvesen, biztonságot nyújtva.

- Hol voltál...? Annyi éven át... - Koenma alig találta meg a szavakat, pedig kérdések egész hada kavargott fejében, arra várva, hogy feltehesse őket. Felesége, mert hogy házasok voltak, ráemelte fekete szemeit a cumisra. Elérzékenyült mosolyra húzódtak ajkai.

- Sajnálom. Van hatalmam, de Uratho varázspecsétjét nem tudtam megtörni. Egészen mostanáig. Meggyengült, főkként az aurája – fejét a harcolók felé fordította. Összeráncolta homlokát. – Ki ez a fiú?

- Hiei – felelte Koenma, követve kedvese pillantását. – Imiko.

- Érzem... hogyan lehetséges, hogy képes a tőrök használatára? - Minden pillantás a harcoló páros felé irányult, ott is a lila fényben úszó tőrre, amit Hiei még vasmarokkal fogott és újabb támadásokat vitt be sikeresen ellenfelének.

- Meg akarja menteni Rhenát... Hogy ne lenne rá képes? - Koenma arcán sokféle érzelem játszott. Ziela megszorította a tenyerébe csúsztatott kezet és felpillantott lányának könnyektől csillogó arcára.

- Meg fogok halni, anyu. Nem lesz képes időben leggyőzni... - A szőkeség alakja egyre inkább halványodott, ettől függetlenül nem tűnt elkeseredettnek. 

- Örülsz, hogy ő él, igaz?

- Jó ez így – bólintott.

- Kislányom. - Töretlen mosoly játszott édesanyja ajkain. - Én adtam nektek életet a testvéreiddel. Az édesanyjátok vagyok, aki évek óta nem volt mellettetek. Éppen itt az ideje, hogy visszafizessek valamit ebből. Neked még élned kell, csillagom, hisz fiatal vagy, a szerelem pedig éppen most kopogtatott be hozzád. - Ennyire tiszta, önzetlen és segítőkész mosoly ritka számba megy. Rhena szemei elkerekedtek. Már tudta, mit szeretne tenni édesanyja. Mielőtt azonban tiltakozhatott volna, egy rántást érzett a mellkasánál. Úgy érezte, a levegőt kiszippantják a tüdejéből, sőt az egész teremből.

A helyiségben minden kezdett a feje tetejére fordulni. Ugyanbban a pillanatban több dolog történt: Hiei annyira közel került Urathóhoz, hogy a férfiban markolatig eltűnt a tőr, testét pedig lila fénybe vonta a fegyver mágiája. A plafon remegni kezdett, több kiáltás is átszelte a ropogást.

- Hiei!

- Ziela! - A nő térdre esett, fájdalomtól egyáltalán nem gyötört arccal. Pár másodperccel később kecses, gyönyörű teste mozdulatlanul hevert a földön, hosszú haja fátyolként takarta be őt. Koenmát már a padlóba csapodó szikladarabok se vették rá arra, hogy felesége mellől elmozduljon. Két keze közé fogta az élettelen nő arcát, a fehér bőrre könnycseppek potyogtak. A hangzavar elnyelte zokogását, de már a látvány is éppen eléggé elszorította az ott lévők torkát. Kivéve Hieiét...

- Milyen érzés? - kérdezte sziszegve, miközben lökött egy tőrön, a férfi pedig felnyögött a fájdalomtól. Szájából több vércsík is előtört, bőre pedig repedezni kezdett, a résekből fekete folyadék buggyant elő.

- És neked...? - suttogta Uratho, remegő ujjait a markolatra fonva, hogy megakadályozza a tűzdémont a kés beljebb nyomásában. Elvigyorodott. Minden benne volt: a szadizmus, hogy örül amiért Rhena és Ziela halottak és ez fáj az ott lévőknek. Az elégedettség, hogy valahol ő is nyert. A győzelem édes íze, ami átjárja az egész testét, némileg tompítva az égető érzést, amit a tőr okoz számára. Hasából is egyre inkább csorgott a vörös vér, ami keveredett a fekete anyaggal.

- Megdöglesz te utolsó rohadék! - Megforgatta a pengét. Cuppogó hangok hagyták el a sebet, az áldozatból pedig egy üvöltés szakadt fel. - HALJ MEG! - Már a padlón is állt a fekete tócsa, ami hirtelen még nagyobb lett. A férfi egész testét ez az anyag borította, a bőre darabokban hullott, míg nem egyszer csak mindent elárasztott a sötétlila fényáradat. A barlang szerkezete ezt az erőhullámot nem bírta: hatalmas nyílások keletkeztek a plafonban, ember nagyságú szikladarabok zuhantak a földre, mindent maguk alá temetve.

Egy hónappal később az egész Szellemvilág elcsendesedett egy percre, amíg megemlékeztek Zieláról, aki másodszor is életet adott egyik lányának, ezzel saját lelkét feláldozva. A temetés gyönyörűre sikeredett. Sokan eljöttek, még maga Yama király is. Koenma utána egy hétig nem állt munkába, addig a révészek és egy helyettes igyekezett tartani a frontot, míg a „főnök” ismét rendbe hozta magát. Ettől kezdve egy fénykép mindig kint pihent az asztalán feleségéről.

Rhana levágatta a haját, most csupán a nyakáig ért, amit mindig apró copfba kötött, emellett fekete csíkokat festett bele. Kurama sikeresen arcon köpte Yusukét, mikor először meglátta a lányt az új frizurával. Két hetébe került, mire kiengesztelte ezért a leányzót, aki utána ugyan olyan hévvel húzta az agyát, míg a szellemdetektív kibékítése… Nos, inkább csak pénzébe került.

A lány, a rókadémon szülinapjára egy ráncfelvarrásra felhasználható kupont adott neki. Két évvel később összeházasodtak, a fiú pedig leköltözött Rhanával az Alvilágba.

Rhina egyszer csak megjelent Yusukéék iskolájában, mint új tanuló. Már a bemutatkozásnál is szélesen vigyorgott Urameshire, aki az egyik tankönyvével takarta el az arcát. Úgy érezte, ez az éve még nehezebb lesz, mint az eddigiek. Ha akarja sem tud tanulni az óráira – már pedig nem akar sosem -, Rhinával a nyakában meg aztán pláne nem. A városban elterjedt a híre, hogy a hatalmas és közveszélyes Urameshinek új barátnője van. Az első egy hónapban meglehetősen sokan próbáltak ártani a lánynak, nulla eredménnyel. Nem sokkal később már tabu szerelmeseknek tartották őket, akikkel jobb, ha nem kezdesz ki. A lány néha elkísérte a srácot a munkáira, amiket apja osztott neki, néha nem. Hiszen neki is voltak megbízatásai, amiket testvéreivel együtt szokott elvégezni. Olyankor hatalmas pletykálkodást tartottak. Rhina teljesen ledöbbent Rhana házassági hírére. Ő és Yusuke nem házasodtak össze. Nem látták értelmét, így is boldogok voltak együtt és mivel egyiküknek sem volt létszükséglet, megspórolták a pénzt. Azért gyűrűt vettek.

Rhena, miután visszakapta életét édesanyjának hála, sokáig hibáztatta magát a történtekért, aztán Hiei egyik fejmosása után összeszedte magát. Bolhicája később erőt vett magán és elmondta, mit érez a lány iránt. Amilyen rendes és normális pár lett a szőkeség két nővéréből, úgy ők ketten elég extrémen nyomták: az első együtt töltött éjszaka ágyban esett meg, ám utána minél több helyen kipróbálták magukat. Könyvtár, Koenma irodája, az Ítélet Kapujának oldalánál, hajón, a csillagvizsgálóban, liftben. Ami éppen eszükbe jutott és ahol éppen... khöm... kényszert éreztek. Mivel Hieinek halvány milkalila fogalma sem volt arról, mi a házasság, Rhena nem hozta fel. Nem volt fontos számára, ráadásul amennyit veszekedtek néha... Megfelelt nekik ez a felállás.

A három lány folytatta karrierjét, mint a három muskétás, akik bárhonnan bármit képesek megszerezni, mellékszolgáltatásként pedig még hülyét is csináltak a kárt szenvedett személyből. Jutányos áron bármilyen munkát elvállaltak. Később, mikor Rhanának gyereke született, ő kiszállt a bizniszből.

Urathóból nem maradt annyi, amit holttestnek nevezhettek. Csak egy két méter átmérőjű, fekete, ragacsos anyagból álló pocsolyát találtak a sziklák között, közepén a kettétört pengéjű tőrrel. Egy feketemárványból faragott urnába helyezték az undorítónak és veszélyesnek titulált nedvet, majd mindezt a Szellemvilág alatti labirintusba helyezték. Később annyi üzemi balesetre került sor odalent, hogy Koenma végül lezáratta az egészet, hogy a haláleseteket elkerüljék. Az egyetlen személy, aki élve kijött onnan, megőrült és élete végig azt ismételgette, hogy megtámadta egy fekete árnyék, aki megpróbálta kiszívni belőle az életet. Senki nem hitt neki.

Vége