Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Minden elcsendesedett, ahogy a robaj is megszűnt. Több kő megadta magát és éktelen csattanással a padlóhoz csapódtak. A por csak szép lassan ülepedett le és vált láthatóvá a nyolc alak. Yusukéék még mindig a matracon ültek illetve feküdtek, ki-ki ahogy érkezett, és döbbent tekintetüket a három élettelen testre szegezték. Uratho ajkai gúnyos mosolyra húzódtak és ő egészen más figyelt.

- Hát te is eljöttél. Már éppen ideje volt. Milyen ironikus nem? Helyben végezheted el a munkád! - a csipetcsapat oda kapta a fejét.

- Koenma? - csúszott ki Kuwabara száján. A Túlvilág hercege ökölbe szorított kezekkel állt a falnál, arcát eddig soha nem látott komorság fedte, szemeiben egyszerre kavargott a düh és a bánat. Yusuke tért magához először. Rögtön utána Kazu, akivel már lekászálódtak a matracról, hogy főnökük mellé szegődjenek. Nem szólították meg. Sejtették mit élhet át, hiszen mind három lánya holtan fekszik a padlón, a gyilkosuk pedig egy félvigyor kíséretében, karba font kezekkel állt előtte.

- Én megmondtam a szabályokat. Ti nem tartottátok be. Viseljétek a következményeit – mondta egyszerűen, egy vállrándítással egybekötve.

- Te mocskos féreg! - üvöltötte Urameshi – van pofád még mosolyogni miután megöltél három lányt?! Nincs lelkiismeret furdalásod, te állat?!

- Nekem miért lenne? A ti lelketeken szárad a haláluk – reagálta le egyszerűen a férfi – nem igaz Koenma? És még te sem tudsz segíteni rajtuk.

- Mi az, hogy nem tud? - jött meg Hiei hangja is. Kurama teljesen összetörve meredt maga elé. Az imiko most sokkal ingerültebb volt annál, hogy foglalkozzon vele.

- Ahogy mondja – szólalt meg Koenma. Rekedt volt a hangja, ahogy próbálta tartani magát, és állni Uratho kárörvendő pillantását. Hagyta, hogy a tömény gyűlölet átjárja szívét – nem tudom őket visszahozni.

- Szegény apuci... - sóhajtotta Rhina szomorú arckifejezéssel. Két testvérével, a padló felett néhány méterrel lebegtek, csuklóikon láncokkal. Testük néhány folton máris áttetszővé vált, hogy lelkük egyre inkább eltávozott kihűlő félben lévő testükből.

- A fiúkák sincsenek jobb állapotban – jegyezte meg Rhana vörös fürtjeit megrázva.

- Főleg a te rókád – suttogta Rhena halkan. Kék szemei viszont egyedül Hieit vizslatták. Most már tudta: szereti a fiút. De már nem mondhatta el neki, nem kérhetett tőle bocsánatot. Eljátszotta a lehetőségét, a sors gyorsabb volt. Csak ennyi időt adott nekik, ők pedig nem használták ki. A lányt az sem érdekelte volna, ha Hiei nem így érez, de mindenképp el akarta neki mondani. Hogy tudja és ne vigye magával a sírba ezt az érzést, ami tűzként perzselte szívét.

A tűzdémon eközben Koenmával üvöltözött, majd Urathot vette célba.

- Hogy értsem ezt!? - a falak háromszorosan verték vissza amúgy sem csöndes hangját – azonnal ereszd el a lelküket!

- Dehogyis – vágta rá ellenségük – van egy ajánlatom. A három lánykából kettőt feltámasztok – erre mindenki elhallgatott. Kurama most tért magához. Szívét lassan már csak a gyűlölet járta át. Kezében ott lógott a rózsaostor.

- Mind hármukat támaszd fel.

- Nem. Csak kettőt vagy egyet sem. A ti döntésetek. Kaptok tíz perc gondolkodási időt – Uratho „engedékenysége” csak fokozta az indulatokat és a feszültséget. Kuwabaráék összegyűltek és az ikertrió is föléjük siklott, hogy hallják a döntést.

- Most mi legyen? - suttogta Yusuke idegesen – ha... ha kettőjüket tényleg feltámasztaná... ki kéne használni...

- És a harmadik lányt pedig hagyjuk holtan? - kérdezte Hiei ingerülten.

- Több, mint a semmi - értett egyet Kazu.

- Ne beszélj úgy róluk, mint holmi tárgyakról! - ragadt torkon a fiút az imiko. Határozottan tartotta, ujjai csak kis híján nem mélyedtek Kuwabara húsába. A karmazsin szemek sosem látott haraggal voltak tele, szinte égette azt, aki állni tudta tekintetét. Yusuke lefejtette a szorító ujjakat Kazu nyakáról és arrébb ráncigálta a démont.

- Nyughass már, Hiei! - sziszegte ingerülten – mind idegesek vagyunk, ne nehezítsd még a dolgot!

- Koenma? Mi legyen? - Kurama úgy gondolta, hogy ez az apa döntése, ráadásul vitával tényleg nem jutottak előrébb.

- Nem tudom... fogalmam sincs kit válasszak... mind hármukat ugyanúgy szeretem... a harmadik fél biztos örökre megutálna, amiért nem őt választottuk...

- Dehogyis apu! - kiáltotta egyszerre a trió, de ezt az élők nem hallhatták. Látták és hallották őket, mégis egy egész világ választotta el a három lányt a lent állóktól. Édesapjuktól, a fiúktól és gyilkosuktól is.

- Akkor kik legyenek? Én ebbe nem szólok bele! Nincs hozzá jogom! - Kuwabara tartózkodóan emelte fel kezeit és átadta a lehetőséget.

- Az egyikük legyen Rhana. Ő a legidősebb, a két húga közül valamelyiknek biztosan szükségre lesz rá – ezt közös megegyezés alapján döntötték el. Ezek után már nehezebb volt a helyzet. Kurama itt kicsit megkönnyebbült. Emiatt rögtön undorodni kezdett magától. „És Rhinával meg Rhenával mi lesz?! Hálátlan dög vagyok...” Yusuke legszívesebben Rhinát mondta volna, Hiei meg inkább a szőkeséget. Koenma pedig meg sem mert szólalni. Uratho úgy döntött, hogy ennyi idő bőven elég volt nekik.

- Akkor kik mellett döntöttetek? - érdeklődött kíváncsian. Az öt fiú egymásra nézett, majd elsőnek Rhanát mondták – és ki a második? - nem jött válasz – akkor nekem kell döntenem! - mielőtt bármit is tehettek volna, a férfi kezei közt egy lila kör kezdett egyre nagyobb méretet ölteni. Csak akkor állt meg a tágulásban, amikor már jó két méter átmérőjű nem lett. A lila és fekete kavargásban két körvonal lett egyre erősebb, míg nem a padlóra zuhantak a testek, a jelenség pedig megszűnt, pontosan úgy, ahogy keletkezett. Egy vörös és egy barna üstök emelkedett fel a földről, szaporán pislogtak, mire magukhoz tértek. Kurama Rhanához rohant, míg Yusuke a másik lányhoz. Egyiküket sem érdekelte, hogyan tűntek el a testek a padlóról, ahol még mindig ott hevert a legkisebb lány, élettelenül.

- Jól vagytok? - tette fel az egyáltalán nem helytálló kérdést Urameshi.

- Mi igen, de ő nem lesz jól, ha egyszer elkapom! - őrjöngött a tüzes leányzó, aki a rókadémon ölében csücsült. A fenyegetést Urathonak szánta. Koenma is odarohant és megölelte két lányát. Egy-két örömkönnyet nem tudott visszatartani. Hiei viszont az átlagnál is komorabb lett. Vörös szemei fájdalmasan csillogtak és az üres levegőt pásztázták. Az egyedül maradt Rhenát a sírógörcs kerülgette a fiú láttán.

- Bolhicám... - suttogta és lejjebb ereszkedett. Kezét a srác vállára csúsztatta, mire az kissé megborzongott. Kézfejét arra a vállára tette, de csak a levegőt markolta. Mégis érezte, valahol mélyen sejtette, hogy a lány a közelben van.

- Rhena... - ahogy felnyíltak szemei, amiket előzőleg lecsukott, eltökélte, hogy ezért meg fog fizetni Urathonak. Vérrel és élettel, könyörtelenül, ahogy ő tette. Életében másodszor tudta mit akar. Holtan látni azt a mocskot, aki elvette tőle az egyetlen olyan (nőnemű)személyt, akivel felszabadultan tudott társalogni és talán, ha több idő adatik nekik, nemcsak azt. De ezt most már sosem tudja meg. És ezért egyetlen személy felelős. Katanája könnyedén csusszant ki hüvelyéből, mintha érezte volna: hamarosan valaki életét veheti el, aki jogtalanul ítélkezett másokon és használta fel őket.

- Megöllek te féreg... - ledobta kabátját és neki rontott a férfinak. Urathonak még arra volt elég ideje, hogy megidézzen egy kardot és hárítsa a támadást. Kuwabara alig bírta szemmel követni a két hadakozót. A többiek is leesett állal figyeltek, egyedül Kurama próbálta jobb belátásra téríteni barátját. Azért nem volt egyszerű ez a reménye, mert Rhanát is szorosan kellett tartania.

- Kérlek szépen... nem ér annyit... - súgta a lány fülébe, miközben izmait megfeszítve próbálta visszatartani őt.

- Nem ér annyit?! - kiabált, rúgott, karmolt, mindent amivel esetleg kiszabadulhatott az erős karok öleléséből – Rhena halott, megölte! A húgom sosem fog többet élni, mert ez a szemétláda megölte!!! Ezért halnia kell! - fekete szemeit összeszorította. A csukott szempillák alól záporoztak a könnyek, hangosan felzokogott. Kurama, bármennyire is fájt szíve, tovább tartotta. Nem merte megkockáztatni, hogy ismét végig nézi a lány halálát. Ahhoz a vörös szépség túl sokat jelentett neki. Az ugratásaival, nevetésével, kecses mozdulataival, mindenével együtt megszerette.

Yusukének sokkal egyszerűbb dolga volt. Rhina meg sem próbált kibontakozni az öleléséből, üveges szemekkel meredt Rhena holttestére, és halkan suttogott.

- Miért én?... Miért nem őt támasztotta fel?... Istenem, Rhena...

- Meg találjuk a módját, hogy... hogy visszahozzuk – próbálta vigasztalni őt a srác, elég siralmas eredménnyel.

- Apu sem tudja? Akkor ki tehetné? - Yusuke segítségével felállt, tekintetével Koenmát kereste – segíts oda mennem, kérlek – a szellemdetektív bólintott és a hercegig támogatta a lányt, akit rögtön a karjaiba zárt főnöke. Sosem hitte volna, hogy egyszer ilyen jelenet részvevőjeként látja majd Koenmát. Hogy az egyik gyermekét vigasztalja, míg a másikat éppen frissen gyászolja.

Uratho és Hiei harcának tüzessége azóta sem lohadt. Csak villanások kísérték útjukat, a „közönségből” is csak Kurama és Yusuke tudta úgy-ahogy követni mozdulataikat. Legszívesebben Rhana csatlakozott volna hozzájuk, de rá kellett jönnie, hogy nincs abban a súlycsoportban. Pontosan ezért tudta Uratho is megölni. Nincs elég ereje sem a támadáshoz, sem a védekezéshez.

- Nem volt elég az erőm, hogy megvédjem a húgom...

- Miket beszélsz? - meredt rá Kurama hitetlenkedve.

- Gyenge vagyok, a húgom ezért halt meg! - csattant fel dühösen. Bánata ismét gyűlöletbe csapott át. Ellökte magától a rókadémont és feltornázta magát a falnak dőlve. Teste még szokta, hogy lelkét újra visszalökték. Egyik kezével övéhez nyúlt, a másikkal a csizmájához. Egy-egy tőrt rántott elő, mindkettő díszes faragásokkal volt tele, liláskékes fénnyel ragyogtak.

- Hiei! - kiáltotta az imikonak. A két harcoló megtorpant. A tűzdémon felsőtestét már semmiféle ruhadarab nem fedte, vágások viszont annál több, főként a hátát. A jó hír viszont az volt, hogy Uratho sem állt jobban.

- Mi van? - kérdezte meglehetősen dühösen a fiú, vörös szemei is úgy villogtak, mint alig pár perce kardja.

- Fogd ezeket! - profi mozdulattal hajította Hiei felé mindkét tőrt, amiket ő éppen elkapta, mellkasától öt centire – ezekkel harcolj! - Uratho arcán átfutott egy sötét árnyék a fegyverek láttán. Eddig álarca kezdett megtörni. Félelem apró előszele csillogott szemeiben. Ezt ellenfele is észrevette. Elégedett kis vigyort is csalt az arcára.

- Szóval tartasz ezektől – jó fogása volt a két tőrnek. Nemcsak dobásra, hanem harcra is tökéletes, az pedig egyenesen sütött róla, hogy nem átlagos. A férfi belenyúlt zsebeibe és ő is elővett két hasonló fegyvert, de azok teljesen átlagosan néztek ki.

- Ha harc, legyen harc – Hiei mindkét tőrt erősen megmarkolta, majd eltűnt jobbra.

Úgy tervezte, hogy oldalról fog támadni, de egy pillanatra megtorpant. Érezte, hogy erőtér veszi körül  Urathot, ám még sem állítja meg. A két tőr lila izzása egyre csak erősödött, miközben ketté szelték a pajzsot. „Szóval erre jók... semlegesítik az ipse mágikus erejét.” Két karját X alakban emelte maga elé és szinte beesett az erőtéren belülre. Bukfencben ért padlót, hogy tompítsa az esést, és szinte azonnal támadott. Uratho lábát támadta, de csak szövetbe sikerült belevágnia, mielőtt áldozata kitért előle.

- Francba... - máris talpon volt, és újból neki ugrott a férfinak.

- Sikerülnie kell! Öld meg őt – súgta Rhena, felülről figyelve az eseményeket. Izgatott volt, teste viszont folyamatosan vibrált. Jelezte, hogy lelke kezdi túllépni azt az idő tartamot, amit így a testen kívül képes tölteni. Egyáltalán nem foglalkoztatta a dolog, főleg, amikor meglátott egy alakot, a lenti folyosó árnyékában. A kék szemek tágra nyíltak döbbenetükben, meglepett sóhajából egy nyögés lett.

- Lehetetlen!