Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. „Találkozunk odaát...”

Rhana vetett egy gyűlölködő pillantást a negédesen vigyorgó Kuramára, majd nekilátott, hogy leszedje magáról a rózsaostort, ami nem ígérkezett könnyű feladatnak, de ő az ilyen helyzetekre is fel volt készülve. „Csak jussak ki innen te kiéhezett szőrgolyó! Átmegyek rajtad a nullás géppel az tuti...”. Nyögve hajolt le, de azt is feltűnés nélkül, és a csizmája szárából előhúzott egy tőrt. „Tudtam, hogy érdemes kibírni, hogy ez a vacak állandóan nyomja a bokám!”. Fapofával, már amennyire látszott az arcából az indáktól, reszelni kezdte a növényt, aminek sorba szakadtak el a szárai. Addig is Youko próbálta kitalálni, hogy hogyan szabadítsák ki a két foglyot. Bár kezdte úgy érezni, hogy jobb Rhinának, amíg a védőpajzs belsejében van, mert Hieit eléggé sikerült felidegesítenie és nem szándékozott abbahagyni a piszkálódást.

- Na mi van öcskös? Beszélni sem tanultál meg? - a tűzdémon csak morgott valamit – mint egy neander-völgyi ősember... Azok is csak morogni tudtak. Pedig az agytérfogatuk kisebb volt a tiednél, ezek szerint te csak szimplán visszamaradott vagy!

- Nyugi Bolhi! - karolta át Rhena, nehogy a fiú megint fejjel menjen a, ebben az esetben erőpajzsnak.

- Hagyjál békén te is! - lökte el magától a lányt. A szőkeség nagyon a szívére vette a dolgot. „Szóval a könyvtárban csak szórakoztál mi?!”.

- Barom... - hangosan csak ennyit mondott, felpattant a földről és nővéréhez sétált, vagyis pár méterre előtte állt meg – mennyire súlyosak a sérüléseid?

- Eléggé, miért?

- Valahol itt kell lennie Urathonak. Kibírod addig, míg megtaláljuk és rávesszük, hogy szüntesse meg az energiamezőt?

- Fogalmam sincs – rázta a fejét a barna hajú lány – igazából... Azt nem szeretném, ha itt hagynátok...

- De hát miért? Ott biztonságban vagy! A méregzsákot is felkente a falra a pajzs! - tárta szét a karját Rhena.

- Csigavér Hiei – ragadta meg a nyakánál fogva az imikot Kurama – nem akarok a lelkedbe tiporni, de te kezdted, úgyhogy ne csodálkozz, hogy sérteget.

- Te csak ne adj nekem tanácsokat, rendben? Nem úgy néz ki, hogy te a helyzet magaslatán állsz Rhana ügyileg – gúnyolódott a srác.

- Ezt most miért mondott? - húzta össze szemét Youko.

- Mert a kis foglyod elég könnyen meglépett – bökött a háta mögé barátja. Kurama megpördült és valóban nem volt ott senki. Valaki a feje fölött vidám kacagásban tört ki.

- Az őskövület öregszik – jegyezte meg, amikor levegőhöz jutott.

- Gyere csak le, te kis aranyos... - mosolygott mézes-mázosan Kurama, ám háta mögött már ott volt kezében a rózsaostor.

- Kurama higgadj már le – sóhajtott fáradtan Kuwabara – komolyan mondom nem ismerek rád. Állítólag Youkoként még higgadtabb voltál, mint Suichiként, de ebből nem sok látszik.

- Youko vérszomjas is volt – csillant meg a rókadémon szeme, amit továbbra is felfelé szegezett.

- Tehát egy bazi nagy, kifehérített denevér vagy álfülekkel és farokkal? - cukkolta Kazu.

- Nem te idióta... - morogta a vérig sértett Youko.

- Áh, szóval csak túl sok fehérítőt raktak a mosásba... Érthető, senki sem tökéletes ugyebár... - ezzel Kuwabarának sikerült elterelnie Kurama figyelmét a haláljelölt Rhanáról, aki most leugrott a földre és húga mellé sietett.

- Na mi legyen?

- Rhina nem akarja hogy itt hagyjuk... de Urathot meg kell találnunk mielőtt meglép! Nem nyerhet egérutat!

- Ezt én is tudom, de akkor mi legyen?

- Hagyjunk itt pár embert – vont vállat a szőkeség – szerintem Kuramának nem árt egy kis kényszerpihenő és... a haverjának sem.

- A divatcsökevényre gondolsz? - vigyorgott a vörös.

- Rá. Szóval hagyjuk itt őket, mi meg addig Kazukával keressük meg Urathot, aztán verjük bele a fejét a falba!

- Mióta vagy te ilyen erőszakos? - vonta fel egyik szemöldökét Rhana. Rhena lehajtotta fejét és csak motyogott valamit – ezt nem értettem kristálytisztán, bocsi. Megismételnéd?

- Nem! Hagyj békén kérlek! Jó? - viharzott el a lány az egyetlen lépcső irányába. „Ebbe meg mi ütött? Máskor sosem ilyen agresszív... Az én vagyok. Rhena mindig is a csöndes kislányok körébe tartozott... Mi baja lehet?”.

- Egy okot mondj, hogy miért ne öljelek meg most azonnal? - sziszegte Youko éles körmeit Kazu orra előtt villogtatva.

- Akkor eggyel kevesebb barátod lenne, pedig te a fiúkat szereted nem? Már Hiei sem elég? - Rhana egyre jobban élvezte a „Youko szívatást”, amit lassan felsőfokon űzött. Tapasztalat kérdése.

- Mik közöd van neked az én szexuális életemhez?!

- Szerencsére semmi, ilyenkor örülök, hogy lány vagyok.

- Lány? Inkább egy állat nem gondolod?

- Ejnye, de szépen beszélsz velem mostanában. Komolyan mondom a műveltség felsőfoka – vitte be a találatot a lány.

- Én igenis művelt vagyok csak nem az ilyen csitrikhez, akik folyton rajtam élesítik a nyelvüket! - fagyos csönd állt be, amit egyelőre senki nem tört meg.

- Talán azért, mert okot adsz rá nem? - jött a halk kérdés.

- Oh, és mégis milyen okot, ha szabad kérdeznem? - tette karba kezét Kurama.

- Ha magadtól nem tűnik fel, akkor nem én fogom elmondani – fordított hátat neki Rhana és már indult is volna el, ha Youko nem tartja vissza.

- Mondd el! - szegezte neki.

- Nem! - rántotta el a karját a lány – jöjj rá a magadtól! - újra elindult húga után a lépcső felé, aztán Yusuke közelében megállt. Sóhajtott egyet és a plafonra emelte tekintetét – ne haragudj... nem így akartam elbúcsúzni... - azzal ment tovább. Kurama értetlenül állt a bocsánat kérés és az utolsó mondat előtt. „Ezt meg hogyan értette?”

- Hahó! Utánuk kéne mennünk! - morgolódott Hiei.

- De Rhinát nem hagyhatjuk itt! - tért végre észhez Casanova.

- Nem fogjuk itt hagyni, mivel már ő is tudni jönni. Kissé le vagy maradva – mondta a tűzdémon cseppet sem kedvesen, de legalább igazat. Yusuke és Rhina már szabad volt, az erőmező megszűnt.

- Segítenétek? - nyögte Urameshi. Sajnos még nem nyerte vissza minden erejét és a sebesült teremtés nehezére esett egyedül vinnie. Hiei átvette tőle a „terhet”. Ő már magabiztosabban tartotta.

- Akkor menjünk! - mindenki bólintott a javaslatra és követték a két lányt, akik már jóval előttük jártak.

- Rhena! Rhena várj már meg! - lihegte nővére, aztán fáradtan dőlt neki a falnak, amikor végre utolérte.

- Miért nem maradtál a fiúkkal? - kérdezte ridegen Rhena.

- Mi van veled húgi? Teljesen megváltoztál! - nézett végig rajta a lány. A régen még kedvesen csillogó kék szemek most csak fagyos dühöt tükröztek.

- Megváltoztam? Nem mindegy Rhana? Nem teljesen mindegy?... - egy-egy könnycsepp koppant a padlón – úgy is meghalunk...

- Te is tudod...? - nyelt egyet Rhana és átölelte húgát, aki most zokogva fúrta nővére pulóverébe az az arcát.

- I...igen... Nem akarok... meghalni... szeretem őt... nem akarok elmenni...

- Csss... - nyugtatta a síró tüneményt Rhana – én sem, hidd el... de nem tudok ellene mit tenni... te is tudod...

- Még csak... el sem mondhattam neki...

- Szerintem tudja... Nézd a jó oldalát, én hogyan búcsúztam el Casanovától?

- Nem vigasztal... és Rhina? - tekintett föl Rhena.

- Tudod... lehet, hogy ő már akkor... amikor eljöttünk...

- Nem! - csattant fel a szőkeség – ne mondj ilyet!!! Nem lehet!

- Jó rendben, csak nyugodj meg, kérlek! - szorította magához testvérét Rhana – ne így keljen elmennünk... veszekedve...

- Nem tehetünk semmit?

- Sajnos nem... te is tudod, hogy ennek így kell lennie... de... Urathot még magunkkal vihetjük... és talán anyát is láthatjuk mielőtt elmegyünk...

- Menjünk – kérte Rhena és elindultak a folyosón. Közben Yusukéék már majdnem beérték őket, tekintve, hogy ők futottak, míg a lányok megálltak erre a „kis” párbeszédre.

- Hol vannak már? - lihegett Kazu.

- Hát még nem itt – csóválta fejét Urameshi – ráadásul Hiei sem bírja a végtelenségig!

- Kikérem magamnak! - morogta a tűzdémon – te csak magaddal foglalkozz ne velem!

- Biztos ne vegyem át? - kérdezte Kurama, miközben befaroltak egy kanyarnál.

- Olvasd le a számról: nem kell!

- Jó, oké! - több szót nem is váltottak. Nem kellett sok, hogy egy zsákutcához érjenek.

- Én nem akarok túlbuzgónak tűnni, de ha itt ez a rohadt fal, és a két lány végig előttünk ment, akkor most hol a fenében vannak? - kérdezte Kuwabara.

- Nézd már, valaki használja azt a csöppnyi eszét is – gúnyolódott Hiei.

- Pofa be törpe, inkább találd ki, hogy merre mentek!

- Nem tűnhettek el csak úgy! - tárta szét karját Kurama és a falhoz sétált, majd vizsgálni kezdte. Egyszer csak benyomott véletlenül egy részt, aminek következtében a padló kettévált alattuk. Kiáltozva zuhantak lefelé.

- Ezt jól megcsináltad! - dühöngött Yusuke – nem is látni az alját!

- Én legalább csináltam valamit! - vágott vissza Youko.

- Ja, sikeresen elintézted, hogy két percen belül palacsinta legyen belőlünk! - az indulatos választ a becsapódás szakította félbe. Egy hatalmas matrac kellős közepébe estek.

- Hú... most már hiszek Istenben – dörzsölte fejét Kazu.

- Hülye... - morogta Hiei. Nyögve könyökölt fel és nézett körül. Közben Rhina is magához tért, ám az első dolog, ami elhagyta a száját egy sikoly volt. Azonnal felpattant. A semmiből mellette termett két testvére is. Most hárman álltak háttal a fiúknak, szembe velük pedig Uratho. A férfi arcán kegyetlen vicsor foglalt helyet, két keze között forogni kezdett a levegő, majd apró kék szikrák vegyültek bele, végül egy hatalmas szikrázó gömb alakult belőlük, amit most elindított a lányok felé.

- Menjetek onnan! - kiáltotta Yusuke. Mindhárman hátrafordították fejüket. Szájuk kedves mosolyra húzódott.

- Köszönünk mindent... - suttogták egyszerre, majd minden figyelmüket a védekezésre fordították. Kitárták a kezüket. A támadást valamennyire sikerült megfékezniük, de visszafordítani már nem maradt erejük.

- Találkozunk odaát! - szorította meg a középen álló Rhana két húgának kezét. Ők csak bólintottak, arcukon könnyek peregtek végig. Egy utolsó elkeseredett próbálkozást tettek, de az energiagömb túl erősnek bizonyult. Mindhárman a falnak csapódtak majd elterültek a földön és nem is mozdultak többet.